Az izgalmakkal teli világ kialakítása íróként nem könnyű, de én pont ezt szeretem benne. A megfelelő egyensúly megtalálása számomra olyan, mint a kötéltáncos sétája: néha szaladok, időnként azonban megtántorodom, és leesem. A jó hír az, hogy könnyen visszapattanok, és ott folytatom, ahol abbahagytam.

Milyen kihívásokat kell legyőznöm a könyveim írásakor? Ebben a cikkben erről lesz szó.  

 A történet izgalmas, de vajon egységes is? 

Kétségtelen, hogy íróként az az egyik legnehezebb feladatom, hogy fenntartsam az izgalmat, és persze fokozzam is, amennyire lehet. Ha túl gyorsan pörögnek az események, elmosódnak a részletek; ha túl lassan, akkor pedig te, az unatkozó olvasó, átlapozod az oldalakat. Ha kalandról írok, akkor arra szoktam figyelni, hogy a történet fokozatosan haladjon előre. Ha viszont a korábbi ötleteimet koncepció nélkül szövöm bele a történetbe, akkor előfordulhat, hogy a cselekményben lukak keletkeznek – és te, az olvasó, úgy fogod érezni, hogy valami hiányzik. A legújabb, szerkesztés előtt álló regényemnél is belefutottam ebbe a hibába, és nagyon örültem, amikor a próbaolvasóim felhívták rá a figyelmemet. Ez jelenti az igazi egyensúlyozást a gondos tervezés és a spontaneitás között – kissé olyan, mintha félig építész, félig kertész lennék. Ami engem illet, nagyon élvezem ezt a típusú alkotást.

 A történet szíve – a szereplők 

Mindig néhány lépéssel előre gondolkodom, amikor a szereplőimet megalkotom. Ez nem csak arról szól, hogy „majd meglátom, mi történik”, hanem inkább arról, mi vezérli, mi hajtja őket. Miben erősek? Miben gyengék? Hogyan viselkednek? Mire törekednek? Mik a céljaik? Ha ezt idejekorán tudom, elkerülöm azt a csapdát, hogy a jellemüktől eltérő módon döntsenek, amit nem várnánk tőlük. Van, amikor elgondolkodom: vajon te, az olvasóm, máshogy látod őket, ahogy én? Ahányan vagyunk, annyiféle módon értelmezzük, amit olvasunk – micsoda határtalan lehetőség!

 Mintha visszatartanám a lélegzetemet – a feszültség megteremtése 

Feszültséget kelteni a szövegben olyan, mintha visszatartanánk a lélegzetünket a víz alatt: tudod, hogy előbb-utóbb fel kell jönnöd levegőért, és az időzítés a legfontosabb. Emlékszem, amikor hónapokkal ezelőtt átolvastam újra a regényemet, azokra a fejezetekre vadásztam, ahol az izgalom alábbhagyott, vagy ahol egy rejtély megfejtetlenül maradt. Nem akartam, hogy egyes történések zsákutcába kerüljenek. Éreztetni akartam az olvasómmal: előbb-utóbb mindenre fény derül. Ha elvarratlan szálat hagyok a történetben, annak nálam csak egy oka lehet: arra akarom késztetni az olvasómat, hogy gondolja tovább, és fejezze be magában úgy, ahogy ő szeretné. Igazi zsonglőrködés ez, ahol nem ejthetek ki semmit a kezemből.

 Fantázia vagy valóságos világ – hihetőség és hitelesség 

Ez sem mindig könnyű, de a legmerészebb misztikumban is a hitelességre törekszem. Beköltözöm a szereplőim elméjébe, és megkérdezem: mit tennék a helyében? Hogyan viselkednék? Ez az egyik legnagyobb kihívás, mert nem vagyok varázsló, sem időutazó, és sosem tudnék más lenni, mint ami vagyok. Így aztán még jobban igyekszem, hogy mégis megpróbáljam. A hihetetlent szeretném hihetővé tenni.

 A jó győz, a két szerető szív egymásra talál –  a kiszámítható befejezés csapdája 

A romantikus filmeket nem azért nézzük, mert nem tudjuk, mi lesz a vége. Számítunk arra, hogy végül minden jóra fordul, és a szerelmesek legyőzik az akadályokat. Jómagam viszont nem ebben a műfajban írok. Az a célom, hogy neked, az olvasónak meglepetést okozzak és még az utolsó oldalakon is így kiálts fel: „Erre nem számítottam!” A kiszámíthatóság és a meglepetés vegyítése próbára tesz, és ez az a pont, ahol a legnagyobb szükségem van a kreativitásra. Néha falnak ütközöm, máskor átélem a heuréka pillanatait. Amikor sikerrel járok, az olyan érzés, mintha lámpa gyúlt volna fel a fejemben. Semmi nem motivál ennél jobban: ilyenkor lendületet kapok, és csak folytatom és folytatom, és nem tudom abbahagyni.

 Több szálon futó cselekmény – mindannyian időutazók szeretnénk lenni 

Legutóbbi könyvem cselekménye több idősíkon játszódik. Egyes fejezetek a jelenhez, mások a múlthoz kapcsolódnak. Akár az ötvenes években, akár a kétezres években játszódnak, az eseményeknek valahol össze kell érniük. Ezt ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor egy gombolyagot kell szétválasztanunk: a szálakat egyenként kell felgöngyölítenem, és a végén erős, jelentőségteljes egységet kell alkotnom.  Mint a mozaikablak: ezer darabból áll, de a végső, nagy kép az, amelyre mindenki rácsodálkozik. Nem könnyű, de annál élvezetesebb megírni.