Órákba telt, mire feldíszítettem a szobát. A boszorkányságról szóló könyveimet a kezem ügyében tartottam, az áldozati gyík a dobozában várt, de a villát és a töklámpásokat a többiektől kértem kölcsön. Először rendeztem Halloween szeánszot, és ez jelentős lépés volt a teljes értékű boszorkánnyá válásom felé. A Hollószárny Szövetség új tagjaként alig vártam, hogy elkápráztassam a vendégeimet, és bebizonyítsam, méltó vagyok a felvételre. Boszorkányszövetségünk tárt karokkal fogadott, én pedig büszke voltam rá, hogy részese lehetek a titokzatos világnak, amelyet évszázados örökség köt össze.

Összejöveteleink túlmutattak puszta találkozásokon – az egység pillanatai voltak ezek, ahonnan erőt merítettünk. Mint egy horrorfilm szereplői, olybá tűnhettünk: meg akartuk tapasztalni a félelem izgalmát, a borzongást, és az ismeretlen ijesztő érzését. Rettegni akartunk, sikítani – és aztán hálát adni az égnek, hogy életben maradtunk. Ilyenkor ültünk a szürkületben, és élveztük, hogy a lámpásaink táncoló árnyékokat vetnek a falakra, mintha a hétköznapi életünknél jelentősebb köteléket alkotnának: mindannyiunkat ugyanabból a szövetből vágtak ki, és ez olyan erőt hordozott, amely régebbre nyúlt vissza, mint amikor az idő kezdődött.

A perc elérkezett.

Ahogy elfoglaltam a helyem az asztalfőn, éreztem, hogy remeg a kezem. Meggyújtottam a töklámpásokat, és figyeltem, ahogy hátborzongatóan villódznak. Felpillantva megláttam, hogy a szemközti szekrény üvege visszatükrözi az arcom nyugtalan vonásait. A ház minden nyikorgása baljóslatúnak tűnt – valami ismeretlen, veszedelmes lény jelenlétére emlékeztetett. Valójában egyikünk sem számított magának az ördögnek a megjelenésére, de a puszta gondolatra, hogy ez mégis megtörténhet, borzongás futott végig a gerincemen. Talán ma este magával a Sátánnal randevúzom, suhant át rajtam az érzés, és nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy az éjszaka sokkal sötétebb titkokat rejteget, mint képzeltem.

A társaság tagjai egyenként érkeztek.

Legelőbb Morgana, aki mindig elsőként jelent meg, és már-már bosszantóan pontos volt. Aztán a többiek gyors egymásutánban: Octavia, Ravenna, Marcella és Nemesis. Arcuk izzott a lámpások fényében – a pislákoló félhomály volt minden találkozásunk kiinduló pontja. Morgana egyenes háttal, csendben ült, Ravenna vígan csacsogott, Octavia a szemüvegét tisztogatta. Nemesis kekszet majszolt, Marcella pedig – aki senkitől sem félt – lerúgott cipővel várta, hogy belefogjunk.

– Hollószárny Szövetség boszorkányai, jó estét – szólaltam meg rekedten, amikor az óra elütötte a hármat. Szeánszaink mindig ebben az éjszakai időpontban kezdődtek.

– Jó estét, Sybilla – visszhangozták a társaim kórusban, monoton hangon.

– Ma este ismét összegyűltünk, hogy erőt merítsünk egymásból, és biztosítsuk, hogy az évszázados hagyomány folytatódjék.

Miközben beszéltem, óvatosan a zsebembe nyúltam, és kivettem a gyíkot. Kinyitottam a dobozát, de vigyáznom kellett, nehogy szabadon eresszem, mert azzal végleg nevetségessé tettem volna magam. Még nem voltam teljes értékű tagja a boszorkányok társaságának, és sok minden múlott ezen az estén. 

– Boszorkányok istene, fogadd el az áldozatunkat – mormoltam, miközben a villával a mocorgó gyík fejére csaptam. A szerencsétlen pára azonnal kimúlt.

– Neked ajánljuk az áldozatot, fogadd el – kántálták a boszorkányok egyszerre.

Lehajtottam a fejem, háromszor összeütöttem a tenyeremet, majd a halott gyíkot a kezembe vettem, végül csókot leheltem rá. A csoport minden tagja követte a példámat.

– Adjátok a kezeteket – szólaltam meg újra ünnepélyesen. A boszorkányok kinyújtották a karjukat, majd megfogták a mellettük ülők kezét. Ez is a rituálé része volt. Hittünk benne, hogy a kapcsolódó kezek olyanok, mint a lánc szemei: zárt kört alkotnak, amellyel megtörténik a varázslat.

A töklámpások váratlanul erőre kaptak, és fényesebben kezdtek világítani. A szoba ajtaja becsapódott, és fullasztó, mentolos szag árasztotta el a szobát, amely néhány pillanattal korábban még nem volt érezhető. Rázni kezdett a hideg, és bár idáig azt hittem, minden rendben megy, megdermedtem attól, amit egyszerre észrevettem. A szemközti szekrény üvegén egy fekete színű felirat jelent meg: „Az ördög megérkezett.”

A szoba baljós csendbe borult, a boszorkányok nyugtalan pillantásokat váltottak. Úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított áldozat, miközben az ördög alakja lassan előtűnt. Jelenléte rettegéssel töltött el, a testem izzott. Rekedten dadogtam:

– Az ördög… itt van velünk…

A sötét alaknak először a lába, aztán a teste, végül a feje bukkant elő, nyakában vörös sál. Minden lépéssel hevesebben dobogott a szívem, ahogy közelített felém.

– Szólalj meg, vagy talán ijesztgetni jöttél ide? – Marcella elveszítette a türelmét, és lehajolt, hogy felhúzza a cipőjét. Igazi, vérbeli boszorkány, aki magával az ördöggel is tréfálkozni merészel.

Az ördög arca haragossá vált, de válaszra sem méltatta Marcellát. Tekintetét egyenesen rám szegezte. Abban a másodpercben egy centet sem adtam volna az életemért.

– Sybilla…

Sikolyomba beleremegtek a falak. Kétségbeesetten próbáltam menekülni, de az ajtót zárva találtam. Pánik kerített hatalmába, amikor rájöttem, hogy fogoly vagyok. A boszorkányok eltűntek, egyedül kellett farkasszemet néznem ezzel a túlvilági szellemmel. Reszketve rogytam le egy székre, és próbáltam megérteni, mi történik velem.

Aztán, mintha valaki elfújta volna, a töklámpások egyenként kialudtak. Egyik a másik után, amíg végül csak egy maradt, egyre halványabban pislákolva. Igyekezett bevilágítani a szobát, de már az ereje végén járt. Ekkor a szoba mélyéről megszólalt a démoni hang:

– De hiszen te hívtál meg a szeánszra.

Ebben a pillanatban az utolsó töklámpás lángja is ellibbent. Csak az utcai lámpák világítottak be halványan, sejtelmesen, ahogy mindig is szoktak.

A Sátán egyszeriben eltűnt.

Csak én voltam ott, senki más. Egymagam, egészen egyedül. Meg a kialudt mécsesek, arra várva, hogy meggyújtsák őket. És akkor – ha így lenne – valóban történne valami Halloween éjszakáján. Valami izgalmas, valami borzongató. Valami varázslatos.