A szekrényében sorakozó, egyforma szürke öltönyeihez hasonlóan Robert élete is egyhangú és kiszámítható volt. A hajnali nappal ébredt, öt óra húszkor kávét főzött, és mire nyolc óra lett, az íróasztala mögött ült, hogy a vállalati gépezet megbízható fogaskerekeként tegye a dolgát.

Munkatársai gyakran hasonlították sokemeletes irodaházuk acélgerendáihoz: Robert állandó és mozdulatlan. Ez ám a kitüntetés, gondolta a férfi – mintha csak egy jelvényt tűztek volna az egyenruhájára. Napjainak ismétlődő ritmusa jelentette az a tengelyt, amely körül a világa forgott.

Roberttel ellentétben Maya, az asszisztens, vibrált az életerőtől. Az asztalát zöldellő növényekkel rakta tele, a szétszórt papírok és a színes cetlik miatt nem zavartatta magát, olykor még dudorászott is napközben. Egy borongós kedden Robert a tollakat rendezte sorba, amikor a lány feltett neki egy kérdést, ami régóta ott motoszkált a fejében.

– Robert, mikor nyaraltál utoljára?

A kérdés kibillentette Robertet a munkájából. Kitekintett az ablakon a szürke és acélszínű házakra, és elmélázott néhány pillanatra. Évek teltek el anélkül, hogy szünetet tartott volna.

– Nincs szükségem nyaralásra – válaszolta, és robotszerű hangja a saját fülének is idegenül hatott.

Maya megrázta a fejét. Összeráncolt homloka szemrehányásról árulkodott.

– Mindenkinek szüksége van pihenésre, Robert. Egy egész világ vár odakint, te meg itt ülsz a falak között, mintha fogoly volnál.

Robert nem emlékezett, mikor kezdett gyökeret verni a fejében Maya elültetett gondolata, de két héttel később azon kapta magát, hogy egy távoli sziget katalógusát lapozgatja. A víz azúrkék hullámait még sosem látta élőben, és már a gondolat is megdobogtatta a szívét, hogy a homokos parton állva érezheti a sós tenger fuvallatát. Az ismeretlen érzés egyszerre tűnt riasztónak és izgatónak. Néhány tétova töprengéssel töltött este után lefoglalta az utat.

Az indulást megelőző napok mozgalmasan teltek.

Szokatlan tárgyakat vásárolt: szalmakalapot, divatos napszemüveget (Maya ajánlására), két fürdőnadrágot, és egy fényvédő krémet, aminek a tubusára nyomtatott harmincas SPF-szám nem sokat jelentett neki. A pincéje mélyéről előásott egy horpadt bőröndöt, és megtöltötte a kalandhoz szükséges kellékekkel.

A sorsnak azonban más tervei voltak.

Egy héttel az indulás előtt Robert lakása közelében földrengés rázta meg a várost. A járatokat törölték, a közlekedés leállt, Robert bőröndje pedig – az újonnan megtalált szabadság jelképeként – elhagyatottan várt az előszobában, emlékeztetőül a meg nem valósult menekülésre.

Robert csalódottsága érezhető nyomásként nehezedett a mellkasára. Az izgalom szikrája kialudt. Nagyszabású tervét, hogy maga mögött hagyja a hétköznapokat, csalárdul keresztülhúzták. Csapdába került, és a lakásán kívüli világ egyszeriben éppoly távolivá vált, mint korábban.

Amint a kezdeti sokk alábbhagyott, Robert egy reggel különös felismerésre jutott. A szabadság nem korlátozódhat a távoli partokra. Valami másnak kell elkezdődnie, ami sokkal jelentősebb az egzotikus szigeteknél. Egy új kalandhoz nem kell beszállókártya, sem útlevél.

Robert világa kezdett átalakulni. Nem a hullámok és a szél derűs hangjai hallatszottak, hanem az áramszünet csendje, amely a várost sújtotta. Az utcák elnémultak, szokatlan, ám meghitt hangulatot teremtve. Robert – évek óta először – előhúzott egy regényt a polcról, és lekuporodott az ablak melletti fotelbe. Időérzékét elvesztette, az alkonyat leszálltát csak a beszűrődő fény játékából érzékelte.

Ahogy telt az idő, Robert lakása sajátos mikrokozmosszá változott. Az áram szórványosan vissza-visszatért, de nem csak a digitális órák villogása jelentett apró csodákat. Ott volt a rézszemű macska, aki reggelente az ablakpárkányán keresett menedéket; az idős Agáta, aki csipketerítőt horgolt az erkélyén; Diaz, aki minden délután hegedült; és az utcán focizó gyerekek, akik mindig két labdával játszottak.

Robert kimerészkedett, és egy odalátogató utazó kíváncsiságával kezdte felfedezni a környéket, noha már tizenhét éve itt lakott. Az utcák, a parkok, az éttermek éppen olyan ismeretlennek tűntek a számára, mint a nagyvilág, amelyről Maya mesélt neki. Céltalan lődörgései során meg-megállt: megsimogatta a kutyákat, rámosolygott a babakocsit toló anyákra, és biccentett a vendéglősöknek.

Egy napos délelőtt messzebbre tévedt a megszokottnál.

Miközben az utcákat rótta, különös házat pillantott meg széles kirakattal és díszes táblával. Még sosem járt itt azelőtt. A felirat láttán fellobbant benne a kíváncsiság: egy művészeti galéria előtt állt. Az újonnan felfedezett kaland izgalmával úgy határozott, betér. Ámulva látta, hogy a kiállított műalkotások éles ellentétet alkotnak korábbi életének szürkeségével. A falon festmények lógtak, egyik színpompásabb, mint a másik.

Robert számára a látogatás felért egy múltbeli sétával, amelyről azt hitte, már rég lezárult. Ismerte az őt fogadó férfit. Mr. Avery, ezüst hajával és kifejezésteli szemével nem csak a tulajdonos volt, hanem Robert múltjának egy része is. Valamikor közel álltak egymáshoz – a festészet iránti közös szenvedély kötötte őket össze. Robert már alig emlékezett a keserű nézeteltérésre, amely éket vert közéjük, de kettejük hanyatló kapcsolatán az eltelt évek sem segítettek, mindketten cipelték a maguk terhét. Most pedig ott állt vele szemben, és a vágy, hogy a régi sebek ne nyíljanak fel újra, erősebbnek bizonyult a neheztelésnél. Robert ráeszmélt, hogy a változás elkezdődött. A galéria néma tanúként figyelte a két ember tétova lépéseit a megbékélés felé. Robert visszatérő vendéggé vált, a beszélgetéseik újra fellobbantották a művészet iránt régen elfojtott szenvedélyét.

– Ez a hely olyan, mint egy másik világ – mondta Averynek egy nap.

Az idős férfi éppoly elgondolkodónak tűnt, mint régen.

– A művészet a szárnyain repít minket, fiam. Nem csak az számít, amit látsz, hanem amit érzel. Miért hagytad abba a festést?

– Rossz útra tévedtem. Hajszoltam valamit, már magam sem tudom, mit. – Robert nagyot sóhajtott.

– Ennek a helynek új vezetőre van szüksége. Olyan emberre, aki ért a művészet nyelvén. Olyanra, mint te – mondta Avery, és mélyen Robert szemébe nézett.

Robert habozott. A galéria minden porcikáját hívogatta, és olyan izgalmat kínált, amely a színesebb élet ígéretét suttogta, de senki nem volt, aki tanáccsal szolgálhatott volna.

Némi töprengés után mégis elhatározta magát. Avery megkönnyebbült kézfogással üdvözölte Robertet egy új világban.

– Köszöntelek az innenső oldalon – mondta, miközben ajkán mindentudó mosoly játszott.

A következő évben Robert a nehéz feladatok és a kis győzelmek között egyensúlyozott. Észrevette, hogy ebben a világban a kereskedelmi döntéseket ugyanolyan gondossággal hozzák meg, mint ahogyan az ecsetvonásokat a vászonra festik. Közös munkája Averyvel az üzleti munka és a művészet finom elegyét jelentette. A galéria oázissá vált, menedékké az egyhangúság elől. Elmúltak azok az idők, amikor ágyából a hajnali nap keltette. A kávéfőző, a reggelek egykori szirénája immár türelmesen várt, amíg az óra nyolcat ütött.

Első kiállításának megnyitóján a terem zsongott az izgalomtól, a halk társalgás morajától, és a kristálypoharak koccanásától. Robert a bejáratnál állt, és figyelte a tömeget. Az egykor szerény kiállítóteremben most pezsgett az élet. Minden nevetés, minden elismerő biccentés az ő álmáról tanúskodott, amely felébredt a szunnyadásból. A káprázatos, új élet már nem a képzelet része volt, hanem eleven valóság.

Robert tekintete megakadt egy ismerős alakon. Maya állt ott, egy tájképet ábrázoló festmény előtt. Pillantásuk összefonódott, a lány mosolya csendes elismeréssel adózott annak az útnak a tiszteletére, amelyen a férfi elindult. Később találkozunk. Nem kellettek szavak hozzá, hogy megértsék egymás üzenetét.

Tízet ütött az óra, amikor egy alak Robert felé igyekezett a tömegben. A félhomály árnyékot vetett rá, arcát rejtélyessé és kivehetetlenné téve. Tekintete megpihent Roberten, mielőtt megszólalt.

– Figyelemre méltó, amit elértél – mondta különös hanglejtéssel. – Lám, milyen messzire jutottál! Felismersz engem?

Robert végigmérte az idegent. Elméjében felbukkant egy kép, és lassan felsejlett egy távoli emlék. Az a férfi volt, aki a szürke, élettelen irodájában egykoron fényképet készített róla.

– Nézd meg ezt a képet, ez itt te vagy. Magad mögött hagytad az életet, ami kiszámíthatónak látszott – folytatta a férfi csipetnyi csodálattal a hangjában, miközben rámutatott a fényképre. – Akkoriban kezdő újságíró voltam, de később kíváncsi lettem, mi történt azzal az emberrel, aki lemondott az előléptetésről.

Robertet elárasztották az emlékek. A neki felkínált új szerződés jómódú, ám szenvedélyben szegény életet ígért volna, ez pedig messze állt attól, amire sóvárgott. Micsoda fordulópont… Akkor is Maya szavai visszhangoztak a fejében, amikor az alá nem írt dokumentumot a főnöke asztalán hagyta: itt ülök a falak között, mintha fogoly volnék.

Az idegen férfi színpadiasan körbe mutatott.

– Most pedig itt vagy, kincsek között. Ami többet ér a pénznél.

Robert torka kiszáradt. Az akkori érzés, amely a döntését kísérte, fokozatosan halványult, ámbár sosem vesztett jelentőségéből.

Az idegen beleolvadt a tömegbe, és egy árnyék lett a sok közül.

Robert nem mozdult. A galéria halk zsongása és a távolról jövő moraj alig jutott el a füléig. Helyette egy felismerés kezdett benne derengeni, amely egyre tisztábbá és megfoghatóbbá vált. Életének eseményeit időnként tudatosan, máskor akaratlanul, de ő írja. Minden megtett vagy meg nem tett lépés saját ecsetvonásként fénylik a palettán.

És mindez talán éppen egy földrengéssel, vagy az ablakpárkányán felbukkanó rézszemű macskával kezdődik.