AZ IGAZSÁG HOLNAP DERÜL KI

Andor bácsi lomhán bandukol, balra fordul a következő sarkon.

Ismerős a hely, nem számolja, hányszor vitte erre útja.

Feje lóg, nem néz semerre, nehézkes léptei viszik előre.

Mint fekete holló, ruhája sötét, feltűnést sem kelt,

Még délre sem jár az idő,

Kilencvenegy évének súlya, mint temérdek nehezék, 

Nyomja hátát, vállát, mindenét.

Csontos teste zörög, lába minden lépésnél nyilall fájdalmasan,

A megszokás nagy úr, nem hederít rá,

– Valamiben meg kell halni – mondja olykor,

Mire csak nevetnek rajta.

Ütött-kopott ajtóhoz ér: “Rendelő”.

Belép.

A fertőtlenítő ismerős szagára bólint: jó helyen jár.

Orvosa névtábláját csak egy szög tartja, menten leesik –

Már ezek sem a régiek.

Alakok ülnek sötétzöld, műanyag székeken.

Egy fiatal férfi ír valamit a telefonján, nem néz fel.

– Jó reggelt – köszönti Andor bácsit egy középkorú nő,

Még mosolyog is hozzá.

Andor bácsi kelletlenül biccent, idegenekkel nem barátkozik.

Miért tenné? 

Még kiderülne, hogy hangja károgó.

Pedig a sajátja, szeretnie kéne, de képtelen,

Krák-krák-krák – akár egy holló, borzalom.

Szélső székre ereszkedik, fekete kabátja a földet verdesi.

Gerince görbül, szája csőrszerű,

Piheg még a járás után.

Nézi a betegeket hunyorogva,

Jönnek-mennek, némán számolja őket.

Öt, négy, három, kettő, egy. Ő következik.

Végre hívja az utálatos nővér,

Aki olyan, mint keserű gyógyszer,

Maga is rosszízű tabletta.

Andor bácsi azt hiszi, már bent van – de nem,

Rezzen, amikor a nővér komoran rikolt:

– Csukja be maga mögött!

Kölyök lenne, ki rendreutasításra szorul? Bitang, ki nem ismer illemet?

Itt a nővér az úr – ki nem vak, láthatja.

Hátranyúl, becsukja. Okosabb ő annál,

Arcán kilencvenegy évének megfelel egy-egy ránc,

Ma okvetlenül tovább mélyülnek.

Orvosa nem néz fel, számítógépén ír valami fontosat,

Biztosan valami nagyon fontosat.

Jobbat ma tőle sem várhat.

Csak saját maga vénült meg,

Ő: Andor bácsi, a fekete holló.

Pedig nem ő akarta így,

Nem kívánta a hosszú életet,

Nem látják, hogy bensője a régi, aki hajdan volt?

A legény, akinek rikácsoló hangja messze űzi a kedvest,

Azt a kedvest, aki legyint a nemes szellemre, csak a külsőségeket számolja, 

Nem látva érző, szerető, hű lelket,

Az ő lelkét.

Micsoda romlottság, erkölcsi posvány!

A telefon csörren, a nővér felveszi,

Andor bácsi visszarepül a valóságba rögvest.

Egek ura irgalmazzon annak, ki itt kér segítséget!

Hallgatja, ahogy a hatalmasság (a helyi világ úrnője)

A szegény ördögöt lerázza,

Kő kövön nem marad.

– Mi a panasz? – kérdi a doktor. 

Andor bácsi talán szót kap,

De annál tovább, hogy nincs jól, nem jut.

A fehérköpenyes nem kérdez tovább, képernyőjébe bújik,

Az az ő betege igazán, 

Nem a hús-vér emberfia!

Kívülálló itt ő – ritka, mint a fehér holló.

Suttogva mondja:

– Itt is sajog, meg ott is… 

Ám az uraságok nyugalmát – úgy tűnik – megzavarja,

El is hallgat hamar.

Magafajta betegekkel sok a gond, hogyne értené,

Indulna már szívesen, távol innen mihamarabb.

A váróba kilépve fél szemmel kémlel valakit,

Ki majd’ fellöki, amint befelé üget.

– Fiatalok, udvariatlanok! – károgja,

Ám nem válaszol senki, hogy a vágtázó alak megvan vagy ötvenéves.

Andor bácsi megvonja a vállát,

Züllött a világ,

Dehogy dolga kifordítani a sarkából!

Magában mégis tudja: nála az igazság,

Kifelé vesz irányt, vontatottan battyog,

Lába újra lüktetni kezd, észre alig veszi, kibírja.

Hiszen évtizedek óta bírja már, a részévé vált, mint saját karja, lába.

Fájdalom nélkül talán futott, focizott, vagy kajakozott volna, 

Amiért majd megveszett egykor.

Begyűjtve sikert, dicsfényt, szerelmet,

Derék feleséget, maroknyi gyereket, unokát, rokont is sokat,

Lehetett volna hírnévben gazdag, csillogó élete! 

Ennyi kijárt volna, ma nem hiányolna mást,

És ilyen tortúrát nem élt volna át, 

Amilyet ma itt tapasztalt meg.

Mi lett belőle? 

Csak viharvert vénség, csüggeteg fráter,

Ki a rendelőig is izzadva tántorog,

Ereje oly csekély, mégis eltökélt.

Észre sem veszi (csak egy várakozó beteg):

Szemében az emlékek parány könnycseppé válnak.

Azt hiszi, allergia – az a nyavalyás allergia újra,

Legközelebb majd erre is kér valamit,

Ha ezek itt ketten meghallgatják végre.

 

A kijárat most furcsán távolabb esik, 

Idejövet pár lépésnek tűnt pedig.

Fújtat, erőlködik, de elérni muszáj. 

Csak menni kell: egy lépés után a másik, győzködi magát.

Már majdnem eléri, vigyázva halad,

Felbukkannak vele szemben ketten, elállják az útját,

Háborog hangosan: megint ezek a modortalan fiatalok,

Fel akarják lökni, pont előtte állnak, 

Hogy ne tudjon kijutni.

Csúfot űznek belőle!

Pedig van baja elég, a lába is sajog.

Karon ragadják, nevén szólítják, 

Kik ezek? Hogy merészelik?

– Csak a receptemért jöttem – nyögi keservesen,

Majd látva, hogy nem hiszik, másodszor is az arcukba ordítja.

Nem tudja: egy hang sem jön ki a torkán. 

Tátog csupán, mint hálójában vergődő hal.

Meddig tart még?

Csak pihenni szeretne, 

Magában, egyedül, engedjék már!

Az ápolók ketten vannak, közrefogják, elvezetik,

Vissza a lakrészbe, amely otthona régóta,

Csak két fordulóra van, a folyosó végén, nem messze.

Egyikük leül mellé, kezével vállát átfogja.

– Megint eltévedt, Andor bácsi, ebben a hónapban már harmadszor! 

Ugyanazt fújja: valami receptről és rendelőről mormogott, 

Képzelődik csupán!

A mosoda az, ahol kószált, lenn az alagsorban,

Mosnivaló kupac ruhaneműk azok, amelyeket orvosnak és nővérnek nézett,

Azok is fehérek, de csak lepedők,

A nyitott ablakon beáramló szél lebegtette őket, 

Ezért hitte, hogy mozognak,

A fertőtlenítéssel már végeztünk, az otthon megtisztult,

Ennek a szagát érezte.

Na, jöjjön már, ne bámuljon így!

Andor bácsi nem tehet mást, ereje fogyóban,

Meghunyászkodva teszi, amit kérnek.

Méghogy kérnek? 

Parancsolnak!

Badarság: csak áltatják, épelméjű ember hogy hihet ilyet?

Vénségére nem lett hülye, mit hisznek,

Csak több ránc van a homlokán,

És sötét ruhákban jár, mint fekete holló, ez minden.

Ápolói betakarják, vizet visznek neki,

Halkan becsukják az ajtót,

Mintha ott sem lettek volna.

– Majd holnap – jár Andor bácsi fejében.

Holnap visszamegy a rendelőbe, 

Visszatalál, nem téved el,

Allergiájára receptet kér (ma úgysem kapott),

Mindenki lássa: nem bolondult meg.

Ne űzzenek gúnyt belőle!

Vigyáznak rá, azt mondják, 

De hogy is tudnák, hogy a folyosó végén,

Ahol fertőtlenítőszag terjeng,

Ott a rendelő, ahol az a zord nővér és orvos bámulja a gépet.

Nem foghatnak ki rajta – tudja, amit tud,

Eleget élt, nem tévedhet.

Ágyára hanyatlik, fájó lábát kinyújtja, enyhül a lüktetés.

Elégedett.

Ajka körül mosoly, 

Mégsem veszi észre senki, csak az a festett alak, 

Aki a fali képről bámul le rá megértőn,

Ma éppúgy, mint azon a napon, harminc éve,

Amikor az intézetbe került.

Legalább ketten vannak. 

Egyetértenek emlékezet óta, bonthatatlan szövetség.

Széken hever hanyagul a fekete kabát,

Mintha várná, hogy másnap magára öltse.

Ő: Andor bácsi, aki úgy jár-kel, mint sötét holló.

Holnap új nap virrad. 

Reggel visszamegy, kőhajításnyira csak a rendelő.

Ámulni fog a világ, jól tudja.. 

Az igazság holnap derül ki.

Mindenki meglátja.