Anyu rókája  

Karácsonykor könnyelmű ígéretet tettem a sógornőmnek: bármikor szívesen vigyázok a kisfiára, az ötéves Karcsikára. Nem telt bele egy hét, máris hívott. El kell intéznie valamit a város túlvégén, a férje vidéki csapatépítőn van, ugye megteszem, hogy vigyázok a gyerekre? 

Hát persze. Karcsi a kedvenc unokaöcsém, okos, kíváncsi kisfiú, eddig mindig jól kijöttünk egymással. 

Reggel, amikor megérkezett, máris izgatottan mesélni kezdett a tegnap óvodai kalandjairól, és közben alig bírta megállni, hogy ne tegyen fel ezernyi kérdést arról, hová megyünk, mit fogunk csinálni, és tényleg választhat-e valamit a játékboltban. 

– Nem vicceltél, ugye? – nézett rám gyanakodva, miközben bekapta az utolsó falat kakaós csigát. 

– Nem bizony – mosolyogtam rá. – Ha szépen viselkedsz a fodrászatban, utána kapsz valami apróságot. 

Már futott is a cipőjéért. Biztos voltam benne, hogy szép délután elé nézünk. 

 Még le sem ültünk a fodrászüzletben, mikor kiderült: Karcsika még sosem járt ilyen helyen.

– Mit jelent az, hogy forrászat? – kérdezte, és nagy szemekkel vizsgálta a körülötte zümmögő hajszárítókat.

– Fodrászat, nem forrászat – javítottam ki. Itt vágják le a nénik és bácsik haját.

– Miért kell levágni a hajukat?

– Hogy ne legyen hosszú.

– Miért ne legyen hosszú?

– Mert ha hosszú, eltörhet a hajvége. 

– Hogy törhet el? Anyu haja még sosem tört el!

– Akkor törik, ha elvékonyodik a hajszálak vége.

– Miért rossz, ha elvékonyodik? A nagyi mindig azt mondja, hogy vékony akar lenni, mert különben olyan lesz, mint István papa, aki egy dagadt hájpaci.

– Hájpacni, Karcsika – sziszegtem, és körbepillantottam, hányan hallhatták a megjegyzést. – De most már elég legyen. Tudod, sok felnőtt vékony akar lenni, de a haj az más. Az akkor szép, ha dús.

Magamban már azt latolgattam, mikor kerülök sorra. Fodrászom azonban még csak most kezdte festeni a mellettem ülő vendég haját. Elkeseredve észleltem, hogy csigalassúsággal halad.

– A néninek mit kennek a hajára? – folytatta Karcsi. 

– Hajfestéket. Nézd Karcsika, ott egy csomó mesekönyv a sarokban, nem akarod megnézni őket?

Ő azonban rá sem pillantott.  Az események sokkal érdekesebbnek tűntek számára, mint bármilyen plüssfigura vagy színes könyv. 

– A hajfestéktől vékonyabb lesz a néni? 

– Nem, csak szebb lesz a frizurája.

– Akkor én is befesthetem Lili haját az oviban?

– Nem, nem festheted be. Az oviban nincs hajfesték! – csúszott ki a számon egy kicsit ingerültebben, mint szerettem volna. 

Karcsika megdöbbenve hallgatott el. Felsóhajtottam, hátha véget ér a kérdések áradata. 

A fodrász épp akkor szólított. Leültem, ám akkor újabb kérdés csapott le rám. – Miért van rajtad ez a nagy előke? Uzsonnát is kapsz?

A fodrászom mosolya elárulta, hogy szórakoztatja a helyzet. Én már kevésbé találtam viccesnek. 

– Hogy ne legyen tele a ruhám hajjal, Karcsikaaaa! – válaszoltam, miközben a homlokomon kidagadt egy ér.

Ekkor döbbentem rá: alábecsültem ezt a gyereket. 

Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, záporozni kezdtek a miértek. Karcsika már nem is tartott szünetet a kérdések között.

– Miért mossák meg a hajadat, amikor anyu nem szokta?

– Miért vágják le, és miért szárítják meg? 

– Mi az, amit ráfújnak?

– Miért kell fizetni? 

– Miért, miért, miéééééééért?

Tudtam, hogy ha nem teszek valamit, végérvényesen szétpattannak az idegeim. Elnézést kértem a fodrásztól, és félrevontam Karcsikát. Leguggoltam hozzá, és lassan elmagyaráztam neki, hogy a hajat időnként meg kell mosni, levágatni, megszárítani, sőt, vannak nénik, akik be is festik, mert azt hiszik, így szebbek lesznek. 

Karcsika hallgatott, majd felnőttes komolysággal szólalt meg.

– De anyu nem szokott hajat mosni. Mindig egy rókát tesz a fejére, amit a kórházból hozott. Jaj, azt mondta, hogy titok, és senkinek se…

A világ megállt. 

A szívem a torkomba ugrott. Hát ezért volt minden annyira idegen ennek a kis ördögnek itt, a fodrászatban. És ezért tűnt olyan fáradtnak a sógornőm az utóbbi időben.

Fogalmam sem volt, mit mondjak. 

Karcsika hüppögni kezdett. Átöleltem, és magamhoz szorítottam. 

– Semmi baj – suttogtam. – Nem haragszik rád senki.

Mire a szipogás alábbhagyott, Karcsi újra a régi lett. Megmarkolta a hajamat, és halkan megkérdezte: 

– Te miért nem hordasz rókát a fejeden?

A fodrászom tapintatosan úgy tett, mintha nem hallotta volna. Gyorsan fizettem, majd Karcsikát kézen fogva sietve elhagytuk az üzletet. 

Hazafelé sétálva a könnyeimmel küszködtem. Azon tűnődtem, mennyi mindent tanultam ma egy ötévestől. Őszinteségről, türelemről, és arról, hogy egy gyermek szemével a világ néha egészen másképp fest. 

A játékboltba már nem mentünk el, inkább fagylaltozni vittem Karcsikát. Ahogy néztem őt a cukrászda asztalánál ülve, arra gondoltam, kettőnk közül én vagyok az, aki sosem fogja elfelejteni ezt a délutánt.