Azon a langyos szeptemberi délutánon semmi nem utalt arra, hogy valami szokatlan fog történni. Mint ahogyan máskor is, öt óra tájékán hazafelé baktattam a munkából, és alig vártam, hogy a hűtőben sorakozó, aranybarnára bepácolt csirkecombokat ropogósra süthessem. Némi előkészület után a hús pillanatok múlva a sütőben rotyogott. Minden a legnagyobb rendben ment egészen addig a pillanatig. Amikor az utolsó falat eltüntetése után a mosogatógépem felé indultam, hogy berámoljak, egészen különös dolog történt. 

A mosogatógépem kijelentette, hogy meghozta a döntését. 

Ezentúl nem dolgozik többé. 

Tíz éve már, hogy a háztartásom leginkább becsben tartott darabja buzgón tisztítja a piszkos, zsíros, alkalomadtán rászáradt ételmaradékoktól bűzlő tányérokat, a legkisebb rakoncátlankodás nélkül. Kifogástalanul végzi a dolgát, így nevet is adtam neki: Tengerszem. Képtelen vagyok visszaemlékezni, hogy Tengerszemnek valaha elege lett volna a zubogó vízből, vagy az öblítés-szárítás ciklusából, de egy árva poharat sem tört össze sosem az elmúlt évtizedben. Ezen a szerda délutánon azonban Tengerszem vette a bátorságot, és az odaadó szolgálatot feladva nyugdíjazni kívánta magát.

– Kiégtem – kezdte, amely úgy hangzott, mint egy kismadár csiripelése, aki a sekély vízben szárnyait verdesi. Jobbnak láttam, hogy a tányéromat  félretegyem, közelebb húztam egy széket, és leültem elé. Szerettem volna megértő lenni. Tengerszem családtagnak számított. A legpompásabb masina az egész házban, kijár számára a tisztelet. Mi lelte vajon? Kinyitottam az ajtaját, gyengéden kihúztam a fiókjait, és így szóltam: 

– Mi történt, Tengerszem?

Ekkor a mosogatógépem beszélni kezdett. 

Nem lepett meg, hogy emberi hangon szól hozzám, olyannyira közel álltunk egymáshoz. Nyugtalannak vagy kedveszegettnek, mégis leginkább fáradtnak tűnt. Ültem, és fejemet a kezemben tartva hallgattam, ahogy élete nehéz pillanatait megosztja velem. 

Tengerszemet túlterhelte a sok munka. 

Tengerszem kiégett.

Tengerszem túlságosan sokat túlórázott. Különösen akkor, amikor edények kavalkádjával kellett harcot vívnia időnként nagyobb vendégségek után.   

Tengerszem kedvetlen lett, és egyre több vizet használt. 

Tengerszem minden tányért, poharat és evőeszközt ismert, de egy ideje már új barátságokra vágyott. 

Tengerszem újféle öblítővel szeretett volna kedveskedni a tányéroknak és poharaknak. Mit nem adott volna egy levendulásért! Mindig csak citromossal itattam.. 

Tengerszemnek egyszer véletlenül megkarcolta a belsejét egy szerelő, és ez átkozottul fájt neki. 

Tengerszem nem értette, miért rúgta neki a labdát a szomszéd kisgyerek tavaly nyáron. Miután behorpadt az eleje, megváltozott munkaképességűnek tartotta magát, amely szégyennel töltötte el. „Már nem vagyok a régi” – kesergett aznap magában.

Tengerszem remélte, hogy egy nap átkerülhet a konyha másik végébe, ahol közelebbi kapcsolatba kerülhet a hűtőszekrénnyel, aki tetszett neki. Aznap, amikor belátta, hogy ez nem fog bekövetkezni, a depresszió tüneteit vélte felfedezni magán. 

Tengerszemet összezavarta, amikor az új sütőm éppen mellette kapott helyet. A belőle kiáradó forróságtól Tengerszem izzadt, ilyenkor nem szárította meg az edényeket. 

Tengerszem elfáradt. 

Tengerszem öreg, és nem akar többé dolgozni.

Vigyem le a pincébe, könyörög, ahol csendesen megpihenhet. 

– Vegyél helyettem jobbat, egy fiatalabbat! – nógat, és a hangja remeg.

Ekkor a felső fiókjának jobb oldalán,, alig láthatóan, lassan peregni kezdenek a vízcseppek. 

Tengerszem sír. 

Megfagy körülöttem a levegő, de a következő pillanatban már tudom, mit kell tennem. 

Holnap átköltöztetem a hűtő mellé – oda, ahová mindig is vágyott.

Talán veszek egy újat, egy jobbat, egy fiatalabbat, de elengedni nem fogom.

Szeretem őt.

Tengerszemnek örökké velem kell maradnia.