Emlékszem arra a napra, amikor feldíszítettük a lakást. Ötéves voltam, már csak egy hetünk maradt karácsonyig, a várakozás hosszú napjai a végéhez közeledtek. A csillogó papírba csomagolt ajándékokon kívül akadt még valami, amire ugyanolyan izgalommal készültem: az engem övező figyelem melegére, amelyet mindig nekem, a család legfiatalabb tagjának tartogattak.

A karácsonyt megelőző hetekben szüleim és rokonaim gyakran érdeklődtek szívem vágya felől. Abban az évben egy TV-reklámban bemutatott babaház ejtett rabul, és álmaiban láttam, amint szenteste ott vár majd a pompás karácsonyfa alatt. Az ötlet, hogy az üzletben együtt vegyük meg, hétköznapinak tűnt; a varázst akartam átélni – azt, hogy ajándékba kapom.

Csakhogy azon a karácsonyon valami egészen más meglepetés érkezett, mint amire számítottam.

– Itt az idő! – súgta apám a fülembe december huszonnegyedikén. Hangjából izgatottság és titokzatosság áradt.

Elárasztott az öröm, amint elképzeltem a fa alatt várakozó babaházamat. Meglepetésemre azonban nem a csengő szólalt meg, és a karácsonyfához sem nyithattam be. Ehelyett apám beültetett az autóba, és a kórház felé hajtott. Zavartan faggattam, hogy ki beteg, de nem adott választ, csak vitt magával.

Alig húsz percen belül fény derült a rejtélyre. Anyám, akit a kezelése miatt már hónapok óta nem láttam, másnak, valahogy teltebbnek látszott. A kórteremben várt ránk, arcáról sugárzott a boldogság. Örömét nem tudtam mire vélni – semmi élvezet nincs abban, ha az ember egy kórházi ágyon fekszik.

Ekkor láttam meg őt anyám karjában – az újszülött öcsémet. Hitetlenkedve bámultam rájuk.

– Babaházat szerettem volna, nem testvért! – fakadtam ki elkeseredetten. Az árulás könnyeket csalt a szemembe. Apám csendesen megsimogatta a fejemet, és gyors pillantást váltott anyámmal. Fájdalmas volt az érzés, hogy kívülálló vagyok, akit kizártak a közös titkukból.

Amint a karácsony átadta helyét az azt követő napoknak, úgy tűnt, a világ az öcsém körül forog. A ház zsúfolásig megtelt látogatókkal és ajándékokkal, babaház azonban nem volt köztük. Az elmémben lezajló néma csatát az öcsém anélkül nyerte meg, hogy tudta volna, immár ő bitorolja a családban elfoglalt dédelgetett helyemet.

Azon a decemberen minden éjszaka sírva aludtam el.

Egy nap rémálmok gyötörtek, szürke árnyak közeledtek felém, el akartak pusztítani. Védtelennek és erőtlennek éreztem magam, ezért a szüleim hálószobájában kerestem vigaszt. Mély álmukban olyan elérhetetlennek látszottak, nem volt bátorságom felébreszteni őket. Éppen arra készültem, hogy anyám mellé bújjak, amikor észrevettem. Az öcsém a kiságyában feküdt, és tágra nyílt szemmel nézett rám. Nem sírt, még csak nem is nyöszörgött. Pillantásunk összekapcsolódott, nyugalma megmagyarázhatatlan módon eloszlatta a félelmemet. Soha nem éreztem még ehhez foghatót.

Később, egy másik éjszakán, amikor odakint hóvihar tombolt, visszatértek a rémálmaim. Ezúttal nem voltam egyedül, az ő kiságya a szoba másik végében állt. Hirtelen sírva fakadt, arca egészen kipirult. Vékony hangja halkan szólt, el sem ért a szüleink hálószobájáig. Felé közeledve újra felötlött bennem a felismerés: most már ő a legfiatalabb, én a nagy testvér vagyok. Milyen kicsi, törékeny, fél és sír, akár egy kölyökkutya. Nekem kell megvigasztalnom.

– Ez csak egy hóvihar, elvonul hamar – suttogtam a fülébe, de ez inkább a magam megnyugtatására szolgált. Miközben beszéltem hozzá, elfelejtettem, hogy reszketek, és olyan dolgokat mondtam neki, amiket én is hallani akartam. Furcsa módon mintha anyám vigasztaló hangja szólalt volna meg bennem. A kisöcsém elhallgatott, könnyes tekintete belefúródott az enyémbe. Biztos voltam benne, hogy érti, amit mondok. A félelmem alábbhagyott, és noha alig néhány perc telt el azóta, hogy az ágya mellé léptem, erősebbnek kezdtem érezni magam. Az volt az a pillanat, amikor rájöttem: bátornak kell lennem ahhoz, hogy a támasza lehessek.

Azon az éjszakán azonban valami sokkal fontosabbra is ráébredtem: öt évvel vagyok idősebb nála, mégis olyat tett, amivel ő védett meg engem. Segített megszabadulni a félelmeimtől.

Ahogy a napokból hetek, hónapok, majd évek lettek, a dolgok megváltoztak. Neheztelő érzéseimet felváltotta a testvéri kötelék ereje. Az ajándékok, amelyeket azon a régi karácsonyon kaptam, eltűntek az emlékezetemből, de fel sem érhettek ahhoz, ami valójában az enyém lett. Felnőttként az öcsém volt az, aki mellettem állt az élet nehéz pillanataiban: amikor a defektes autómmal elakadtam a néptelen országúton; amikor a szerelmi bánatban összetört szívemet foltozgattam a szobám csendjében; amikor a karácsonyfámat nem bírtam hazacipelni, akkora volt; amikor reszketve ültem a kórházi folyosón a fiam veseműtéte idején; vagy amikor csőtörés miatt bokáig állt a víz a pincémben, és csak arra voltam képes, hogy bőgjek. Az egykor ijedt csecsemő, akiről azt hittem, elfoglalta a helyemet a családban, pótolhatatlan kinccsé vált.

Ötévesen nem tudtam, hogy az igazán fontos dolgok néha rendkívüli helyekről érkeznek. Évek teltek el, mire rájöttem: a legnagyobb, legragyogóbb babaház sem érhetett volna fel azzal, amit kaptam.

A legigazibb ajándékok ugyanis nem azok, amelyek becsomagolva várnak a fa alatt, hanem azok, amelyek maguk találják meg az utat hozzánk. Olykor egészen váratlan módon.