Tudom, hogy ezek után soha többé nem fogtok ugyanúgy tekinteni egy bevásárlókocsira, mint azelőtt.
A Nagy Papírtörlő Lavina
avagy
A Bevásárlókocsi
Az a januári nap a közeli szupermarketben éppolyan eseménytelenül telt, mint mindig – legalábbis addig a pillanatig, amíg tanúja nem lettem egy valószínűtlen dráma kibontakozásának ezen az egyébként unalmas kedd délutánon. Az egészet képtelennek, sőt, mulatságosnak tartottam, mintha egy olyan internetes videó elevenedett volna meg előttem, ahol hétköznapi helyzetek váratlanul groteszk társadalmi kísérletbe csapnak át. Csakhogy ezúttal én is akaratlan résztvevője lettem ennek a különös komédiának.
Acél néni – később tudtam meg, hogy így hívják – milliméter pontossággal állította le a bevásárlókocsiját a polcok elé, megakadályozva azt, hogy a vásárlók hozzáférjenek a kínálathoz. A zöldséges pult és a húsos hűtő közötti folyosót szinte személyes hadszíntérré alakította – olyan stratégiát alkalmazva, amelyet még egy tábornok is megirigyelhetett volna. A meleg ellenére kabátját állig begombolta, ezüst haját kalapja alá gyűrte, és a szeme jobbra-balra járt, miközben rendíthetetlen éberséggel figyelte a területét. Maga a kocsi csak félig volt megrakva, ám úgy őrizte, mintha a brit koronaékszerek rejtőztek volna benne.
– Elnézést – kockáztattam meg óvatosan a kérdést, miközben a felső polc felé nyúltam a kedvenc tésztaszószomért. – Megengedi, hogy levegyek egyet?
Acél néni felkapta a fejét, és az orrán lecsúszott szemüvegén át méregetett.
– Tudom, mit akar! – vágott vissza gyanakvóan. – Félre akar lökni, hogy elvihesse a kocsimat! Ugyanez történt a múltkor Margittal, az öregek otthonából. – Maga felé rántotta a bevásárlókocsiját, amelynek a kerekei majdnem kifordultak a hirtelen mozdulatra.
– Bizony isten csak a szószt akarom levenni – mondtam kényszeredett mosollyal, és a kezemben tartott kosárra mutattam bizonyítékként, miszerint ártatlan szándékkal jöttem.
Ő azonban nem mozdult, és mint egy középkori várkapu kulcsait, még erősebben markolta a fogantyút.
A körülöttünk zajló forgatag már-már komikus szupermarket-paródiába fordult: egy fiatal anyuka ikerfiait terelgetve bravúros mozdulattal nyújtózkodott egy spagettitésztáért. Egy feketébe öltözött, üzletembernek kinéző férfi szélsebesen megfordította a kocsiját, hogy elérjen egy doboz pennét. Egy húszas éveiben járó lány pedig kígyóként tekeredett, hogy az alsó rekeszből kivegyen egy üveg csípős bazsalikommártást.
És ekkor jelent meg a színen a tizenéves fiú.
Energiaitalból épített tornyok magasodtak a kocsijában, amit próbált átkormányozni a keskeny folyosón. A manőver megpecsételte a sorsunkat. Az egyik doboz beleakadt a polc szélébe, a halom zuhanni kezdett, egyenesen az idős hölgy kocsija felé.
– Ezek az enyémek! – rikoltotta Acél néni, majd hátrarántotta a kocsiját, hogy elkerülje az apokalipszist. Amit azonban nem látott, az a gondosan felhalmozott papírtörlő-torony volt, ami közvetlenül mögötte állt. Az alsó sor a járműve kereke alá került, és a tekercsek dominószerűen roskadni kezdtek. Mintha lassított felvételt néztem volna: a hengerek leomlottak, és Acél néni kocsiját szinte teljesen beborították. Az idős hölgy egy pillanatra kétségbe esett, aztán megkönnyebbülten sóhajtott egyet, karját az ég felé nyújtva.
– Ó, az ég áldja meg, hogy nem lopták el a kocsimat! – kiáltott fel a káosz közepette.
Ami ezután történt, az valószerűtlenül szívmelengetőnek tűnt.
A fekete ruhás üzletember letette a kosarát, és elkezdte összepakolni a kiborult árut. A fiatal anya versenyt kovácsolt a dologból: Ki szedi össze a legtöbb csomag papírtörlőt? – kiáltotta a fiainak. Én is beszálltam, Acél néni mellé léptem, hogy segítsek neki. A nő először zavartan mosolygott, majd halkan felnevetett.
– Tudja, Margitnak valóban ellopták egyszer a kocsiját, itt, ebben az üzletben – mondta. – Azt hiszem, azóta egy kicsit… túlságosan óvatos vagyok.
– Alapíthatnánk egy bevásárlókocsi-felügyelő járőrcsapatot – javasoltam, miközben pakoltam tovább. – Műszakokban vigyáznánk egymás holmijára. Mit szól?
Hallva az ötletemet, felnevetett. Hangja betöltötte a helyiséget.
– Én csak vásárolni szeretnék. Bár lehet, hogy legközelebb jól jönne egy kis segítség a felső polchoz.
Mire a papírtörlő-piramist helyreállították, Acél néni hátrább tolta a kocsiját, szokatlanul nagy helyet hagyva másoknak az áthaladáshoz. Amikor végre megszereztem a szószomat, felém fordult, és megpaskolta a hátamat.
– Igaza van, kedvesem. Az élet túl rövid ahhoz, hogy háborúzzunk. Mind egy hajóban evezünk, igaz?
Bólintottam, és a szósszal a kosaramban elsétáltam azzal a megnyugtató gondolattal, hogy a bölcsesség néha a legváratlanabb helyekről érkezik. Csak amikor a pénztárhoz értem, vettem észre, hogy pénztárcám eltűnt. Körbenéztem, pillantásom azonnal a sarokban elhelyezett domború biztonsági tükörre tévedt. A homályos képben megláttam Acél nénit, amint a maga választotta csataterén, a zöldséges pult és a húsos hűtő közötti folyosón álldogál, bevásárlókocsiját újra a polcokhoz tolva. Ezúttal azonban nem azt védte. Szabad kezével egy ismerős tárcát vizsgált – az enyémet.
A gyomrom összerándult, ahogy elkapta a tekintetemet a tükörben. Gyorsan történt, de ahhoz elég volt, hogy lássam, amint alig észrevehető kacsintást küld felém. Mintha azt üzente volna: Tudom, hogy tudod, de nézd, milyen mesterien csináltam!
Valóban lenyűgözött a taktikája. Amíg mindannyian a papírguriga-cunamival voltunk elfoglalva, Acél néni tökéletesen elterelte a figyelmünket. Azon töprengtem, vajon a kocsilopással kapcsolatos félelme butaságból fakadt-e – vagy mindig is ezt a stratégiát alkalmazta, és ez a tárgy csupán kelléket jelentett ebben az egész játszmában.
Elindultam az ügyfélszolgálat felé, hogy jelentsem a pénztárcám eltűnését, miközben próbáltam nem nevetni a helyzet abszurditásán. A tükörben már csak Acél néni távolodó alakja villant fel. Aztán nemsokára mellészegődött valaki, és kezet rázott vele. Az a fiú, aki az energiaitalokkal teli kocsival a tornyot fellökte.
Hazafelé ballagva azon tűnődtem, hogy tésztaszósz híján valami mást kell vacsoráznom. És azon, ami ezen a szürke januári délutánon megesett velem. Acél néni és az ő bevásárlókocsija.
Ám nem csak ő járt a fejemben.
Arra is kíváncsi voltam, hány pénztárcát emelhetett el az idősek otthonában élő Margit néni – ugyanezzel a módszerrel.
Hogy tetszett a történet?
5 (19)