ELÉG, HOGY ÉN TUDTAM

Decemberben hetente megfordulok a karácsonyi vásáron. Kiváltképp a fények és az ünnepi kavalkád miatt. Azért is, mert a vásár minden évben ugyanolyan. Az állandóság, az ismétlődő körforgás – fenséges érzés. Ilyentájt lemerülünk, mint egy hátrahagyott akkumulátor, így jól esik belesüppedni ebbe a varázslatos mesevilágba.

Mert csoda ez, ami ott történik. Álom vagy bűvölet? Akármelyik, nagyon is valóságos. Ilyenkor részese vagyok a hétköznapok rejtett titkainak, amelyek csak karácsonykor tapasztalhatók.

Nem sejtettem, hogy aznap rendkívüli események tanúja leszek, és már alkonyodott, amikor odaértem.  A vásár pislákoló fényei alatt úgy bolyongtam, mint egy szellem. Égők szegélyezte bódék, sült kolbász illatában fürdő lacikonyhák, forralt bor és mákos bejgli. Milliónyi színes dísz, faragott diótörők, kerámiaangyalkák és mázas mézeskalács mindenütt. Az ünnepi dallamok azt visszhangozták, hogy az élet karácsonykor teljes, mégis nehezen adtam át magam ennek az érzésnek. A mellettem álló jókedvű család éles kontrasztot jelentett a magányhoz képest, amely úgy ragadt rám, mint a téli hideg. Ahogy kortyolgattam a meleg, fűszeres bort, gondolataim a rám váró üres lakásra, a konyhapultomon várakozó bontatlan postára, és az elintézetlen feladataimra terelődtek. A vágyakozás érzése kavargott bennem. Mit vártam? Változást, jelet – bármit, ami megtörheti mindennapjaim egyhangúságát.

Ekkor kezdődött a zűrzavar.  Csődület alakult ki a tér közepén, az emberek meredten néztek valamit. A kíváncsiságtól hajtva közelebb léptem. A macskaköveken egy alacsony fenyőfa állt, még a derekamig sem ért.

Odafordultam az egyik bámészkodóhoz.

– Mi történik itt?

Válasz helyett a férfi némán a fára mutatott.

– Miért bámulja mindenki? – kérdeztem.

– Nem látja? Nő a fa.

– Úgy érti, egyre nagyobb lesz?

– Igen.

Odafordultam. Valóban, az imént még alig egy méteres kis fenyőfa mostanra jó tíz centivel magasabb volt. Döbbenten néztem, amint egyre csak nyúlt felfelé. Új ágak hajtottak ki az oldalán, a törzse szembeszökően vastagodott, a tűlevelek pedig egyre szaporodtak. A műanyag vödör, amelybe ültették, szétrepedt, és a gyökerei, mint holmi gigantikus csápok, egyre hosszabban nyúltak el a földön. Néhány perc, és óriási lesz, gondoltam. Ki tudja megállítani, ha betölti a teret?  Ahogy megéreztem a gyanta illatát, arra gondoltam, az érzékeim nem csaphatnak be. Álomvilágnak látszó, észveszejtő történés volt, és éppen a szemem előtt zajlott.

A bámészkodó tömeg egyre nagyobb lett, magam sem tudtam a növekvő fenyőfa látványától elszakadni. Valami megmozdult bennem. A kötöttségeitől szabaduló fenyőfa saját elszalasztott lehetőségeimet juttatta eszembe, amelyeket már rég eltemettem magamban. Csak álltam, elfelejtve a hideget, és azzal sem törődtem, hogy vacogott a fogam.

Mégis indulnom kellett. A szél erősödni kezdett, és a forralt bor sem ízlett úgy, mint máskor.

A tér túloldalán ekkor régi barátomat, Bertit pillantottam meg.

– Willi, újra itt, a vásárban? – Lehelete apró felhőket formált a fagyos éjszakában. Berti jelenlétében mindig jól éreztem magam.

– Nézd! Olyan, mint egy látomás! – mutattam a tér közepe felé. Félve vártam a válaszát, nem lehettem biztos benne, látja-e a különös jelenséget. A legkevésbé sem szerettem volna bolond képzelgőnek  tűnni, aki hisz az efféle varázslatban.

Berti arcán meglepettség tükröződött. Ezt nem mindennap tapasztalja az ember – mormolta magában félhangosan, hangjában szemernyi csodálattal. Vártam, talán hozzátesz valamit, közben eszembe jutott, milyen tanácsot kaptam tőle régen. Bátorítását, hogy meglássam a varázslatot a hétköznapokban, máig nem feledtem.

– Látomás? Hogy lenne az? – szólalt meg.

– Egy fa nem nőhet meg pár perc alatt… – Zavarom, akárcsak a fenyőfa, nőttön nőtt.

Berti kivette kezemből a poharat.

– Ebből elég lesz, gyere már. Talán ez a bor ártott meg. Még hogy látomás…! Ejha! Ez maga az élet, öreg barátom. Induljunk, várnak ránk.

Sietve Berti után lódultam.

Illetve csak lódultam volna, mert a barátomat a föld nyelte el. Az imént még itt állt mellettem, de most sehol sem láttam. Körbeszaladtam a téren, egyre-másra nézelődtem, hátha megpillantom valahol, ám Bertinek nyoma veszett. Tanácstalanul rogytam le az egyik padra és a kezembe temettem a fejem. A tér lassan mozogni, forogni kezdett, a tömeg egymásba fonódva lejtett táncot, a fenyőfa pedig még ekkor is emelkedett és emelkedett, fel a magas égig. Áhítatom nem csökkent, vele együtt egy új, örökkévalónak tűnő gondolat bukkant fel bennem: nem lehet magányos az, akinek minden decemberben fontos szerep jut.

A következő pillanatban, amikor kinyitottam a szemem, a házam előtt találtam magam. A szomszédom szemében felismerés csillant – talán rájött az igazságra. Vidáman intett a kerítés mögül.

– Üdvözlöm, Willi! Már megint a régi játék? A forralt bor és a jó öreg Mikulás?

Mosolyogva bólintottam, és a lakásom felé vettem az irányt. Nem ismerheti mindenki az éjszaka titkait. Odabent levettem a kabátomat, amellyel együtt a magány érzése is szertefoszlott. Felöltöttem a Mikulásruhámat, majd megkerestem a piros sapkámat. A szerepem ma este másnak látszott; átjárta a varázslat, amelynek odakint szemtanúja voltam. A növekvő fa eggyé vált a vágyammal: az örömöt és a hétköznapok csodáit képviselem.

Felkaptam a zsákomat, és kiléptem az ajtón. Az utcák csendbe burkolóztak, a vásár már csak homályos emlék volt. Csupán a túlsó oldalon integető Berti emlékeztetett az élményre, amit aznap átéltem. Beugrottam a szánjába, és eltűntünk az éjszakában.

Hajnalban hazatérve leporoltam a Mikulásruhámat, és beakasztottam a szekrénybe. Jó időbe telik, amíg újra előveszem. Az aznapi szerepem véget ért, de a változás bennem éppen csak elkezdődött. Nem mindennap lehet részese az ember a karácsony varázsának, de ebben a ritkaságában rejlik az igazi értéke. Akárcsak a gyémántnak, amelyet kincsként kell őriznünk.

– Már megint a régi játék? A forralt bor és a jó öreg Mikulás? – A szomszédom szava visszhangzott a fejemben. Ha tudta volna, hogy ez nem játék… Honnan sejthette volna, hogy a karácsonyfa az éjjel hatalmasra nőtt, és valami rendkívüli történt?

Ő azonban semmit nem gyanított.

Elég, hogy én tudtam.