– Jöjjön be!

Főnököm zord hangja élesen hasít bele az iroda levegőjébe. Tizennégy óra tizenöt, másodpercre. Legalább ennyi közös van bennünk: a pontosság. Minden másban különbözünk.

Másfél évvel ezelőtt Miranda világába lépni olyan érzést keltett, mintha friss levegőhöz jutottam volna.

Egy újonnan érkezett vezető, akinek a nevetése visszhangzik a folyosón, akinek történetei kacagással színesítik a szürke hétköznapokat – a munka új izgalmakkal gazdagodik, reméltem. Nem is sejtettem, mekkorát tévedek. Amint novemberben hullani kezdtek az őszi falevelek, úgy omlottak össze az én illúzióim is. Nem csak az jelentett gondot, hogy Miranda ragyogó, vörös rúzsa már nem illett a mogorva arckifejezéséhez, vagy hogy borús hangulatához igazodva a felcsavart kontya is feszesebbé vált. Az apró dolgok voltak azok, amik megkeserítették az életemet. A nevetése üressé vált, a viccei maró gúnyba fordultak, kérései parancshoz hasonlítottak. Miranda, az iroda egykori szíve, időzített bombává vált. Minden nap új biztosíték oldódott ki: egy rossz helyen lévő vessző az emailben, egy hanyagul formázott Excel-tábla, vagy a másik osztályon dolgozó menedzser, aki nem hozzá fordult tanácsért. Főnököm egykor kedves hangja eltűnt, kemény szavait jeges pillantások kísérték.

A szakadék egyre mélyebb lett közöttünk. A kezdeti örömöm alábbhagyott, a helyét növekvő csalódottság vette át: Mirandával dolgozni nem csupán nehéz volt, de a vele való harcok próbatétel elé állítottak: a kitartás próbája elé. Az előérzetemből rideg tény lett: már nem szerettem vele dolgozni.

Belépek az irodája ajtaján.

Miranda szemöldökét ráncolva gépel a laptopján, testtartásából sugárzik az elégedetlenség. Fojtogat a szoba levegője: nem számíthatok sok jóra. Le sem ülök, hívatlan vendégnek érzem magam. Nem vesztegeti az időt, menten csépelni kezd. Egy szuszra zúdítja rám a kifogásait, ezek hol igazságtalanok, hol említésre sem méltó csekélységek. Szavai olyanok, mint az üvegszilánkok, belém hasítanak. Idegességemben dobolni kezdek a combomon; próbálok azon gondolkodni, mit tudnék felhozni a védelmemben.

Ekkor, egészen hihetetlen módon, a szoba forogni kezd, és váratlanul azt veszem észre, hogy én ülök az asztal túloldalán. Amint lenézek a kezemre, zavartságom fokozódik, és azon tűnődöm, hihetek-e a saját szememnek. Miranda teste immár az enyém. Az ő elméjében találom magam, és döbbenten eszmélek rá: én vagyok az, aki kedélytelenül méregeti a fickót az asztal túloldalán. Itt vagyok bent, egészen mélyen, Miranda fejében. Körbepillantok, és elszédülök a lüktető körforgástól, amit ebben az agynak nevezett gigantikus csarnokban látok, amely egyszerre idegen és kísértetiesen ismerős. Kápráztató fényesség mindenütt, a gondolatok pedig úgy villódznak, mint megannyi neonreklám hirdetése. Forgószínpadon bukkannak elő, majd tűnnek tova az életre kelt gondolatok, amelyek már éppúgy a sajátjaim, mint az övéi:

“Ingyenélő banda!”

„Hozzá nem értő népség!”

„Akasztófára való, hitvány fráterek..”

A felismerés olyan, mint az áramütés. Az alakot öltött ideákkal könnyen azonosulok, mintha mindig is az enyéim lettek volna. Miranda valósága immár elválaszthatatlan az enyémtől, már nem tudok különbséget tenni kettőnk között. Ebben a furcsa, megosztott tudatban a határvonal elmosódik. Én vagyok ő, ő pedig én. Eggyé váltam vele.

Egyszerre mozgásra leszek figyelmes.

Karnyújtásnyira előttem gondolatok bizarr alakzatai dugják ki fejüket a semmiből. Némelyik apró és múló, mások nagyok és komolyak. Látok köztük tiszteletreméltó, szakállas férfit, de rongyos kéregetőt és fiatal, vérző alakot is. Temérdek van belőlük, ám mind különböző, és a nyugtalanság sajátos auráját árasztják. Dübörgő hangjuk elnyomja a zsibongást:

“Az idegrendszerem darabokban…, a nővérem és a betegsége…”

“Az unokaöcsém balesete…, megfulladok a tehetetlenségtől! ”

“Merre a menekvés a párom zaklatása elől?”

Zavar kerít hatalmába. Mi ez a pokol? Kiáltani szeretnék, hogy száműzzem ezeket a tolakodó démonokat, és szabaduljak az uralmuktól, de a hangjuk egyre erősebb. Fölém tornyosulnak, gigászi alakjuk pöttömnyire zsugorítanak. Már egészen kicsi vagyok, de ők közelítenek, végül könyörtelenül körbevesznek. Lerogyok a földre, miközben észreveszem, hogy változik a kép. Egy fertőtlenítőszagú kórházban állok, ahol a nővérem fekszik. Már csak árnyéka egykori önmagának, csövek és sípoló gépek kötik az élethez. Aztán egy másik látomás villan fel: az út szélén fekvő, mozdulatlan unokaöcsém alig lélegzik, a darabokra tört motorján még forog a kerék.

Elkapom róla a tekintetemet, de nem járok jobban. A világ pörög-zakatol körülöttem, és a gyötrelem pokoli körhintaként sodor magával. Az idő értelmetlen fogalommá válik ebben a zavaros, démoni színházban.

Hirtelen új fények villannak fel, egy ritmusra vibrálva az új gondolatjövevényekkel. Kik ezek a rejtett képzelgések? Kétségbeesetten keresem a választ, de nem érkezik segítség. Én vagyok az, az iroda szorgalmas alkalmazottja? Vagy Miranda, a meggyötört lélek, aki az örömtelen létezés csapdájába esett?

– Kolléga, mi a válasza?

Hangja visszazökkent a valóságba.

Összerándulok.

A kezem, amely imént a combomon dobolt, zsibbadt ernyedtségben lóg a testem mellett. A gondolathangár sehol nincs már, a nyugtalanító alakok elenyésztek. Az iménti téboly emlék már csupán. Mintha a víz alól emelkednék ki, levegő után kapkodva. Újra a saját testemben vagyok, Miranda irodájának rideg valóságában. Hangja zord, mint mindig. Rászegezem a tekintetemet, hosszan figyelem.

És abban a pillanatban, ahogy a tükörképem pislákol a szemében, mélységes felismerés dereng fel bennem. Már nem ugyanaz vagyok, aki akkor voltam, tizennégy óra tizenötkor, amikor az irodája küszöbét átléptem.