Reggel 6:38-kor pittyen a telefonom. Edzőtársam, Vanda üzen a “Meg tudod csinálni!” fitneszteremből. Kéri, hogy helyettesítsem a délutáni zsírégető órán. „Szívesen, nem gond” – írom a választ. Plusz mozgás, plusz pénz.

Pontban négykor indítom a tornát. A teremben nyolc-tíz vendég, mozgásra készen. Bemelegítéssel kezdünk. Kilép jobbra, kilép balra, helyben futás, egy-kettő. A ritmusos zene szinte pumpálja a vért az ereimben. Egy-kettő, egy-kettő. Élvezem. Ekkor veszem észre. A harmincas nő az első sorban áll. Sporty feliratú, rikító pólója azonnal szemet szúr a sok fekete és szürke tréninggönc között. Sporty nadrágja túlságosan szűk, a következő lábemelésnél biztosan szétpattan a varrásnál, de a legrosszabb, hogy a színe köszönőviszonyban sincs a felsőjével. Attól, hogy az ember edzésre jár, még lehetne ízlése, tűnődöm, de sose várjunk túl sokat másoktól. Egy-kettő, na még négyet. Sporty mereven figyel. A szemkontaktust tartja. Koncentrál. Úgy csinál, mintha követné a gyakorlatokat, ám próbálkozásaival rendre felsül. Ha jobb karra dolgozunk, ő a balt emeli, ha balra kell kilépni, jobbra lép. Miért nem súlylökésre jár, aki ennyire ügyetlen? A többiek szerencsére tartják az iramot, Sporty azonban ide-oda nézeget, hecceli a többieket, és időnként felkiált: – Ezt nem tudom követni!

A mögötte tornázó lánynak is feltűnik, hogy Sporty mit művel, és a tőle jobbra álló is ráncolni kezdi a homlokát. Alig bírják megállni, hogy ne szóljanak, de nem zárhatom ki a csoportos edzésről azt, akinek nincs ritmusérzéke, vagy méretben nem passzoló nadrágot visel. Ne foglalkozz vele, biztatom magam, ám érzem, hogy ez csak ábránd. Most már Sporty az, aki uralja az edzést.

A következő gyakorlatnál újabb bosszantó tréfát eszel ki. Énekel. Hangosan és hamisan. Károgó hangja rémséges! Közben izzadni kezd, ami más körülmények között a javára válna, csakhogy verejtékezése olyan mértéket ölt, hogy percenként hátra kell szaladnia a törülközőjéhez, felrúgva mindenkit, akit csak ér. Mire visszatalál, már annyi esélye sem marad a felzárkózásra, mint azelőtt. Véglegesen elveszti a ritmust, miközben ruhájából facsarni lehetne a vizet. – Most mit kell csinálni? – rikoltja el magát, de válaszra senki nem méltatja. Legalább addig sem énekel. Egy-kettő, három-négy, na még nyolcat.

Négy óra negyvenhét, mindjárt vége. Belégzés, kilégzés. Egy-kettő. Lassan peregnek a percek. Amikor már csak karnyújtásnyira a remény, hogy a csoportos tortúra a végéhez közeledik, döbbenetes dolog történik. Sporty váratlanul ledobja magát a földre, szembefordul a többiekkel, és előkapja a telefonját. (Hogy eddig hol tartotta, arról sejtelmem sincs.) Elfordítja vízszintesbe, és mellmagasságban, mozdulatlanul tartja a csoport felé.

– Vigyázzatok, ez a nő VIDEÓZIK!! – sikít fel valaki, mire mindenki szoborrá merevedik. A terem felbolydul, a zűrzavar leírhatatlan. Van, aki rikoltozik, egy másik hozzám rohan, hogy egy őrülttel van dolgunk. Mire a rémületből ocsúdnék, csapot-papot hátrahagyva mindenki elmenekül.

Kiürül a terem. Csak én maradtam. No meg Sporty, aki igazán emlékezetessé tette a mai zsírégetést, ámbár ez egyáltalán nem zavarja. Mellé lépek, és ránézek a telefonjára. A lélegzetem is elakad attól, amit látok. Nem a kamerája van megnyitva, hanem egy weboldal. Buzgón pörget lefelé. „Bosszantás az edzőteremben – a legjobb 10 tipp” – szól a cím.