Időnként felrémlik előttem S., aki négy évig mögöttem ült a zenekarban. Már csak ő maradt mind közül, akivel néhanapján telefonon beszélek. Legalább ő.

Emlékszem E.-re, akit mindig szemből láttam, mert az átellenes pultban ült. Egyszerűen csak fűrészelésnek csúfolta a csellózást – mennyit nevettünk ezen mi, hegedűsök.

Vagy C., aki szentül hitte, hogy világhírű brácsás lesz. – A csillagokban van megírva! – kiabált ránk, amikor azzal gúnyoltuk a próbák előtt, hogy idealista. Volt, hogy dobbantott is hozzá.

Ott volt még G. is, aki csak akkor csapott a dobok közé, amikor a karmester beintett neki. Ilyenkor megremegett a levegő, és G. kihasználta a pillanatnyi rivaldafényt. Akkor még azt hittük S.-sel, hogy csak kitartás és gyakorlás kérdése az egész, és elleshetjük G. titkait.

Egy-egy koncert után a hegedűtokokat a levegőbe repítve táncoltunk a főtéren, nem törődve hangszereink értékével.  Csak mi ketten, S., és én. Olyanok akartunk lenni, mint E., aki öntörvényű volt, és csak hobbiból fűrészelt, anyja óhajára. Most egy nyugdíjas otthonban irodista. Számok és akták kukaca.

Vagy mint C., a jövőbeli híres-neves brácsás, aki az álmait kergette. Sosem értettük, mire vágyakozik, de éreztük, hogy az jó. Később könyveléssel foglalkozó céget alapított, amely pár hónap alatt bezárta kapuját. Ma kerékpárjavító műhelyt vezet, kávézóval az egyik sarkában. Unokája Facebook-posztjaiból ítélve egész jól megy neki.

Mégis, mindenekelőtt G.-re akartunk hasonlítani, akinek elég volt a dobot egyszer megszólaltatnia az előadás alatt. Ám akkor elnémultak a vonók és harsonák, és G. uralkodóként tündökölt. Az egész világ rá figyelt, és talán a Föld forgása is megállt egy pillanatra. Eszembe jut, hogy negyvenegy éve földrajzot tanít egy kereskedelmi iskolában, valahol az országhatár szélén.

Olyan egyformák voltunk mi ketten: S. és én. Belőle ápoló lett, én szoftverfejlesztéssel foglalkozom egy nagyvállalatnál. A kettőnk közötti hasonlóság rég elkallódott, de vigasztal, hogy legalább mi megmaradtunk egymásnak a hajdani zenekarból.

Újra a főtér felé baktatunk.

Este van, ugyanúgy, mint akkor, nagyon régen. Szívünkben újra lángol fiatal életünk szenvedélye, annak minden reményével és vágyakozásával. Nincs szükségünk kimondott szavakra. Érezzük, hogy megint azok vagyunk, akik voltunk egykoron. Mi ketten, ő és én.

Nézem S. arcát.

A főtér üres, talán a  hideg az oka. A kezem fázni kezd, a sálat szorosabbra tekerem a nyakam körül. Ketten vagyunk, S. és én. Jó, hogy néhány havonta találkozunk, különben nem ismerném fel. Ezüstös hajunk, roggyant járásunk és kezünk remegése nem sejteti, hogy valaha, nagyon rég, az egész világot akartuk.

S. ekkor valami olyasmit mond, hogy „legalább megpróbáltuk”.

Hallgatok.

Nem bírok megszólalni.

Nincs erőm ahhoz, hogy elmondjam neki: én még csak meg sem próbáltam.