A tengerparti móló gyér fényénél aznap is összegyűlt a szokásos társaság. A várakozás a levegőben vibrált, a szemek a félkör szélén helyet foglaló öreg, barázdás arcú férfira szegeződtek. Ezen a héten ő volt soron.

– Mit mesélsz ma nekünk, Tim? – A hetven év körüli nő a férfi felé fordította a tekintetét. A hangja éppolyan meleg volt, mint a feléjük szálló sós, tengeri levegő.

– Ma este – kezdte az öreg – olyasmit osztok meg veletek, ami hosszú évekkel ezelőtt történt – azon a nyáron, amikor Robby és én együtt voltunk egy táborban. Azon a napon változott meg az élete. Örökre.

A férfi felnézett a sötét égboltra – talán azt remélte, hogy a csillagok segítenek elmerülni az emlékekben. Elővett egy kis műanyag játékot a zsebéből (egy aprócska szörfdeszka lehetett), és letette az egyik üres székre. Mintha egy könyvben megírt történet lett volna, úgy fogott bele:

*

A ragyogó nyári nap lágy fényt vetett a partra, de Robby ebből semmit sem érzett. A víz szélén állt, lábujjai a puha homokba süllyedtek, és bár forróság perzselte a földet, a karja lúdbőrözött. A pillanat elérkezett. A várakozás izgalmával keveredett félelem éppolyan kézzel tapintható volt, mint az előtte álló feladat. Végig fogja csinálni, hallotta valahonnan belülről, innen már nem hátrál meg. Nem köti gúzsba az a régi baleset a tónál, amikor fuldokolva kapkodott levegőért, szembenéz a múlt árnyaival. Az akkori gyerek már nincs többé.

Amikor a szörftáborba jelentkezett, a fejében egymást kergették a gondolatok: leküzdi a tengertől való félelmét, és megszelídíti az ijesztő hullámokat – akkor olyan szépnek látszott, de mindez most reménytelennek tűnt. Állt a parton, csak bámult a víz felé, és érezte, hogy egyetlen szó elég lenne, hogy meghátráljon. Az óceán veszélyes, szólalt meg egy másik hang a fejében, emberfia nem juthat ki élve.

A szörftábor nyüzsgött és pezsgett. A színes ruhába öltözött táborozók deszkákkal a kezükben hadonásztak és nevetgéltek, és Robby azon kapta magát, hogy megbotránkozik a féktelen örömükön. Mi haszna a vidámságnak? Az élvezetnek ára van! Robby a fülére tapasztotta a kezét. Mindenért meg kell fizetni, mondta neki egyszer valaki, de ott állva elillanni látszott a remény, hogy kimenti valaki ebből a pokolbéli rémálomból.

Leült, hogy rendezze a gondolatait, habár fogalma sem volt arról, hogy ezt hogyan tegye. Egy kicsit odébb a piros ruhás oktatók a szabályokat sorolták. Lelkesen, fanatikusan – micsoda komédia! Robby izmai ernyedni kezdtek a fáradtságtól, és a szemhéját is alig bírta nyitva tartani. Tekintetét az oktatóra szegezte, igyekezett figyelni, legalább leköti magát valamivel. A tenger nem tűnik el, ülhet itt napestig. A hullámok türelmesen várnak rá, és látszólag alig várják, hogy egészben elnyeljék. Egy pillanat lesz az egész, észre sem veszi senki, hogy itt volt.

Nic, a tábor karizmatikus vezetője, felállt. Napsütötte bőre, rövidre nyírt haja ugyanúgy hozzátartozott a strandhoz, mint maga a víz. A résztvevők itták a szavait, de Nic mosolya inkább vicsorgásnak tűnt. Teljék már az idő gyorsabban, könyörgött Robby magában, mintha az egy nappal öregebb önmaga meghozná a vágyott bátorságot.

Az eligazítás végeztével a csapat belegázolt a vízbe. Nic, aki már a saját deszkáján állt, onnan irányította őket. Robby ujjai kifehéredtek, ahogy a szörfjébe kapaszkodott, de nem volt mit tenni, le kellett engednie a vízre. A sós víz egyre magasabban nyaldosta a lábát, és miközben borzongás futott végig a gerincén, Nicre pillantott. Bátorító hangja kizökkentette az ábrándokból.

– Ez az, kiskrapek, kapd el a rudat! Ne feledd, mit mondtam: egyensúlyozz! – Robby a szörfrúdba kapaszkodott, és megpróbálta visszaidézni a szabályokat. A könyörtelen hullámok arra készültek, hogy megtépázzák a deszkáját. Izzadságcseppek gördültek végig a homlokán, mintha jelezni akarták volna, hogy a küzdelem elkezdődött. – Erősebb vagy mindennél, csak a bolond adja fel. Nincs visszaút! – hallotta a tenger hangját, amely egy kiáltással ért fel.

Nic a közelben maradt, és a fiú azon volt, hogy ne sodródjon tőle túl messze. A nap elérte a zenitjét, tovább fokozva a hőséget. Nic a víz felé mutatott, ahol az eddigieknél hatalmasabb hullámok száguldottak feléjük.

– Gyerünk srácok, mutassátok meg! – kiáltotta feléjük.

És akkor megtörtént – az igazság pillanata egyszerre elérkezett. A hullám csak jött és jött, egyre közelebb, és Robby alig tudta megtartani a szörföt. Hömpölygő víz volt, vagy valami vadállat? Robby nem tudta eldönteni, de akármi is volt, szét akart szaggatni mindent, ami az útjában áll. A lökés magasra emelte, egyre távolabb sodorta, és csak vitte tovább egy olyan birodalomba, ahol megállt az idő. A világ összezsugorodott, csak ő volt benne, és a víz. Minden más a homályba veszett. Alatta az örvénylő tenger, körülötte a zúgó szél, de ő nem látta, csak suhant az ismeretlen felé. Lélegzet-visszafojtva kormányzott, testének minden izma megfeszült, szinte fájt. Nem tudta, hogy a sürgető hang a sajátja-e, vagy egy égi jótevőé: haladj tovább, ne törődj mással! A hatalmas vízfal átcsapott felette, ő pedig, dacolva a gravitációval, repült a levegőben, maga sem tudta, merre. Hatalmas kiáltás hagyta el a száját, ám senki nem hallotta, csak a sirályok, akik egykedvűen köröztek a magasban. Az egykori baleset túlélője, az ijedt kölyök végleg elveszett. Egy másik, új Robby született – akivé mindig is válni akart.

Egyszerre észrevette, hogy a part felé sodródik, és még akkor is hevesen vert a szíve, amikor a deszkáról a sekély vízbe ugrott. Egész idő alatt csukva tartotta a szemét?  Elfordította a fejét, hogy megbizonyosodjon róla, ébren van-e. Nem, a képzelete nem játszik vele. A szíve dobogásából arra jutott, hogy valami rendkívüli történt vele.

Nic a parton várta.

– Gratulálok – mondta széles mosollyal, és hátba veregette Robbyt. – Menet közben elveszítettelek szem elől, de meglovagoltad a legnagyobbakat. Szép munka, kiskrapek!

Robby válaszát alig lehetett hallani, ehelyett bólintott, majd megindult a többiek felé, és leült a közelükben. A torka ki volt száradva, de a táborozók közötti bajtársiasság melegséggel töltötte el. Miközben a többiek a nap kalandjairól beszélgettek, Robby szempillája félig leereszkedett. Tekintete a tenger felé siklott. Hanyatt feküdt, teljesen becsukta a szemét, és a békesség – amely úgy telepedett rá, ahogy a víz nyaldosta az imént a deszkáját – egészen a felhőkig emelte. A víz zúgása elérte a fülét – lehetséges, hogy az is a bátorság titkait suttogta? A nap araszolni kezdett a látóhatár széle felé, a táborozók elmentek. Csak Robby maradt ott, és sütkérezett a pillanatban, amelyre mindig is várt.

*

Az öreg hangja elcsuklott. Pillantása beleveszett az árnyak és titkok táncát járó, sötét óceánba. A világítótorony távoli fénye szórt fényt vetett a ráncos arcra, és egyszerre rájött, hogy a társai még mindig őt figyelik. Megköszörülte a torkát és körbenézett.

Egyikük, egy nyolcvanas éveiben járó nő törte meg a csendet.

– Hová lett Robby?

A férfi pillantása találkozott az övével.

– Attól a naptól fogva keresem, megállás nélkül. Úgy látszik, hiába. Ma is hiányzik a kitartása, az akaratereje, és a tűz, ami a szemében csillogott. Belőlem is elveszett valami, vele együtt. Egyek voltunk.

– Segítünk megkeresni Robbyt, kell lennie nyomnak!

Az öreg óvatosan megrázta a fejét.

– Tudjátok, van itt még valami, amit nem mondtam el… Robbyt sosem fogom megtalálni. A saját történetemet meséltem el nektek. Én vagyok Robby.

A társaság néma maradt, senki nem mozdult. Aztán lassan felálltak, odaléptek hozzá, és egyenként átölelték. Csak egyikük, egy középkorú férfi tudott megszólalni.

– Robby sosem tűnt el. Itt van veled. Ma végre megtaláltad.

Az öreg remegve felállt, felvette a kis műanyag szörföt a földről, és megindult az út felé. Senki nem látta, hogy a szeméből patakzanak a könnyek.