Emlékszem a reggelikre a hideg konyhában. Télen kakaó, nyáron tej.

Emlékszem a Medve sajtba rejtett matricákra, mindig én akartam az állatosat.

Emlékszem az óvodánkra, ahol nekünk jutott a város egyetlen óvó bácsija. Piros cipőt hordott, két méter magas volt, és minden reggel tojásos szendvicset evett.

Emlékszem a banánra, amit külföldről kaptunk. Négyesével ettem, utána mindig megfájdult a hasam.

Emlékszem a hirtelen rázkódásra és a fékcsikorgásra, amikor az Opelünk gumija kidurrant a Balatonnál.

Emlékszem, amint az órák szünetében a büfébe rohantunk az osztálytársaimmal, hogy miénk legyen a legfrissebb sajtos rúd. Háromszor értem oda elsőként.

Emlékszem, amikor egy téli szerdán hajba kapott a magyar- és a rajztanárunk. Mindenki őket nézte.

Emlékszem, egy évfolyamtársam minden iskolai évzárón elájult. Szándékosan csinálta.

Emlékszem, amikor nagyapám mesélte, hogy húsz éve nem áll szóba a húgával. Pénz volt a dologban. Nem értettem, hogy jön ide a pénz. Azt csak a boltban használjuk fizetésre. Mondtam neki, hogy nem kellene így viselkednie.

Emlékszem, hangosan énekeltem a garázsban, amikor senki sem hallotta. Egy műanyag flakont használtam mikrofonnak.

Emlékszem, rácsodálkoztam a hajtómű éktelen zajára, amikor először ültem repülőn. Reszkettem, amikor a gép rázkódni kezdett.

Emlékszem az 1999-es napfogyatkozásra.

Emlékszem az unokahúgom ceruzagyűjteményére. Mindegyiknek szét volt rágva a vége, kivéve a zöldnek.

Emlékszem, hogy a Velencei tónál köveket dobáltunk a vízbe, hogy elriasszuk a hattyúkat.

Emlékszem az aláírt névjegyre, amit egy kerekesszékes zongoristától kaptam egy hangverseny után. Azon az estén megesküdtem a bátyámnak, hogy én is zenész leszek.

Emlékszem a lányra a másik osztályból. Az első bemutatkozása kacagásra késztetett minket, mert a vezetékneve csúnya szóra hasonlított. Egy közelben álló tanár összeráncolta a szemöldökét.

Emlékszem a mocorgó talajra, az asztalon táncoló poharakra, és a szőnyegre kiömlött vörösborra földrengés idején. Ez szerencsétlenséget hoz – nyögte a nagyanyám nővére. Hangja úgy remegett, mint maga a föld, arcán könnyek csorogtak.  

Emlékszem az iskolai orvosi vizsgálatokra, amikor derékig le kellett vetkőznünk.

Emlékszem, amikor a tiltótábla ellenére fejest ugráltunk a strand medencéjébe. Amikor az úszómester közelített, elszaladtunk.

Emlékszem a kosárlabda mérkőzések előtti izgalomra, a labda visszhangjára a pályán, az ellenfeleink rikító mezére, hátukon egy fekete „S” betűvel. A meccsek után kimerülten terültünk el az öltöző hideg padlóján, nevetésünk szétvetette a falakat, a szívünk egy ütemre vert.

Emlékszem, hogy az élelmiszerbolt pénztárosa csokit nyomott a kezembe, ami elolvadt a tenyeremben. Sírtam. Otthon apám adott egy másikat a titkos gyűjteményből, amelynek addig a létezéséről sem tudtam.

Emlékszem a sántikáló szomszéd nénire, akinek elöl nem volt foga. Hátul sem.

Emlékszem, hogy rémülten fordultam meg a lépcsőházban, mert ijesztő hangot hallottam hátulról. Azon az őszön négy horrorfilmet láttam a moziban egy hónap alatt.

Emlékszem a kémia könyvemre. „Behajtani tilos” táblákat rajzoltam azokra az oldalakra, ahol érthetetlen volt az anyag.

Emlékszem, nyáron deszkákat gyűjtöttünk az unokatestvéreimmel, messze sodortattuk magunkat a folyón, és ordítva énekeltük a francia himnuszt, miközben a hullámok egyre messzebb vittek minket. Nem vettük észre, hogy szálka ment a lábunkba.

Emlékszem a nyaklevesre, amit a nagybátyám adott, amikor lyukat vágtam a nadrágja fenekébe. Apám később azt mondta, jó ötleteim vannak.

Emlékszem a büszkeségre, amit akkor éreztem, amikor először utaztam egyedül vonattal.

Emlékszem, amikor a színházi ruhatárban nem akartam beadni a kabátomat. A jegyszedő nyakon ragadott, és a fülembe kiáltotta, hogy tartsam be a szabályokat. Cigiszagú volt a lehelete.

Emlékszem, amikor titokban felkerestem egy plasztikai sebészt, mert a bátyám azzal csúfolt, hogy elálló fülem van.

Emlékszem, milyen jó volt beszippantani a frissen nyírt fű szagát tavasz elején.

Emlékszem a puncstortára, amelyet a nagynéném hozott a tizenegyedik születésnapomra. Egy szuszra elfújtam a gyertyákat.

Emlékszem, a házunk téli csodaországgá változott, amikor a bátyám és én darabokra tépkedtük a zsebkendőket, hogy utánozzuk a hóesést. Anyám nevetett, de apám megharagudott a rumlira. Aznap üresen maradt a helye a vacsoraasztalnál.

Emlékszem a nyári délutánokra és a végtelen időre, ami az enyém volt. Minden óra hosszabbnak tűnt, mint az előző.

Emlékszem a postahivatalra, ahol elcsúsztam a linóleum padlón, és eltörött az órám számlapja. Egy kopasz vásárló nevetett.

Emlékszem, mennyire örültem az első bőrkabátomnak, amelyet ezüstszínű gombok díszítettek.

Emlékszem, egy kapualjban dideregve vártam, hogy elüljön a vihar. Egy kóbor kutya mellettem talált menedéket. Leguggoltam, és átkaroltam a nyakát.

Emlékszem, milyen örömöt éreztem, amikor először gyűjtöttem össze annyi pénzt, hogy vegyek egy mobiltelefont. Sárga volt a hátlapja. 

Emlékszem az első békára, amit fogtam. Hánynom kellett az undortól.

Emlékszem, amikor a rokonom földhöz vágta a sörösüvegét, amikor a tévénk éppen a foci vébé döntője alatt romlott el.

Emlékszem arra a munkatársamra, akivel az első munkahelyemen találkoztam. Egész nap nem evett, viszont mindig hatalmasakat ásított.

Emlékszem, hányszor virrasztottunk nagyanyámmal a tónál hajnal előtt, hogy meglessük a napfelkeltét. Tudni akartam, miért szökik könny a szemébe minden alkalommal. Sosem válaszolt, csak bámult a messzeségbe.