Talált Tárgyak Osztálya

Belinda hétfő délelőtt veszítette el az esernyőjét.

A városi Talált Tárgyak Osztályán tizennyolcan várakoztak előtte, amire odaért. A pultnál éppen egy idős férfi próbálta meggyőzni az ügyintézőt, hogy a szatyorból előhúzott rozsdás kulcsot vegye át.

– Ez a régi lakásom ajtaját nyitotta – magyarázta, miközben a tárgyat a magasba emelte.

– Mi az ingatlan pontos címe? – A pult mögött ülő ügyintéző türelmetlenül dobolt az asztalon.

– A házat lebontották. Úgy húsz éve.

– Akkor mit akar ezzel a kulccsal?

– A télikabátom zsebében találtam. Gondoltam, behozom, hátha maguk tudnak vele valamit kezdeni.

A hivatalnok rámeredt, majd felpillantott a sorszámkijelzőre. Tollával kétszer megkocogtatta a pultot, végül egy üres nyomtatványt húzott elő.

Belinda az órájára pillantott. Negyven perce várakozott, és a sor ezalatt mindössze két fővel lett rövidebb. A falra kifüggesztett szabályzat szerint az elveszett tárgyak tulajdonjogát hitelt érdemlően igazolni kell. Vajon elegendő bizonyíték, hogy az esernyő fekete, a fogantyúja pedig kissé ferdén áll? Már látta maga előtt, amint három másik ember is ugyanarra az ernyőre mutat, és esküdözik, hogy az övé.

A mellette álló asszony egy fél pár piros cipőt szorongatott, időnként végigsimítva a sarkán. Belinda már majdnem megkérdezte, hol veszítette el a párját, aztán meghallotta, hogy a pultnál még mindig a húsz éve lebontott házról vitatkoznak. Megmozgatta elgémberedett lábát, és körülnézett. Ekkor megpillantott egy másik ajtót a folyosó végén. A megkopott táblán különös felirat állt:

EGYÉB ÜGYEK

Az ajtó előtt egy várakozó sem álldogált. Sorszámkijelző helyett kézzel írt figyelmeztetés függött a falon: Az elveszítés pontos időpontját kérjük közölni!

Belinda felidézte magában az esetet. Hétfőn a huszonhatos villamossal utazott, az ablak melletti második ülésen ült, de leszállás után már hiába kereste az esernyőjét. Az időpontra is emlékezett, délre kellett odaérnie valahova. Egyszerű ügy, így remélte, hogy hamar végez.

Már nyúlt a kilincs felé, amikor az ajtó kivágódott. Egy hatvan év körüli asszony lépett ki rajta, kezében megsárgult borítékkal. A küszöbön megtorpant, előhúzott belőle egy cetlit, majd hirtelen felkacagott.

– Na, erre varrj gombot, Paul! Tizenöt éve keresem ezt a választ!

Két várakozó is felé fordult, a nő azonban visszacsúsztatta a papírt a borítékba, és behúzta maga mögött az iroda ajtaját. Még a kijáratnál is mosolygott, sőt, a lépcsőnél megint elővette, hogy újfent elolvassa.

Belinda belépett a régimódian berendezett irodába. A falak mentén mennyezetig érő iratszekrények sorakoztak, apró fiókjaikból megsárgult cédulák kandikáltak ki. Az ablakpárkányt kartondobozok foglalták el, tele spárgával átkötött borítékköteggel.

Középen, az íróasztal mögött ősz hajú, mellényes férfi görnyedt egy vastag könyv fölé. A névtábláján ez állt: Mr. Walter Finch.

– Elnézést, jó helyen járok? – kérdezte Belinda.

A férfi lassan felpillantott.

– Attól függ, mit keres.

– A villamoson felejtettem az esernyőmet. Fekete, hajlított fogantyúval.

– Az a szomszédos osztály. Mi mással foglalkozunk.

Máris visszatért az irataihoz, mintha az esernyők cseppet sem érdekelték volna.

Belinda nem mozdult. Felsóhajtott, ám ekkor tekintete az asztalon álló üvegbúrára tévedt. Alatta összehajtogatott papírlap hevert, mellette felirat dátummal.

– Az micsoda? – kérdezte.

– Ritka darab. Egy 1953-ban elmaradt házassági ajánlat. Egészen hibátlan állapotban került elő tavaly.

A nő közelebb hajolt. A cetlire gondosan rávezették az iktatószámot, akár egy leltári tárgyra. Azon töprengett, miért őrizget valaki egy elmaradt lánykérést. Választ azonban hiába keresett Finch arcán, a férfi már a következő bejegyzést tanulmányozta. Már indult volna kifelé, amikor a tekintete megakadt az iratszekrény feliratán.

ELMARADT BOCSÁNATKÉRÉSEK.

Mellette egy másik:

KI NEM MONDOTT VÁLASZOK.

Közelebb lépett, hogy megbizonyosodjon róla, jól látja-e, majd Finch felé fordult.

– Ezeket tényleg nyilvántartják?

– Természetesen. – A férfi a szemüvege fölött sandított rá. – Ön is vesztett már el mondatot?

– Azokat is ide hozzák? – tette fel a kérdést Belinda válasz helyett.

– Többnyire maguktól kerülnek elő. Minden ügyfelünknél akad pár válasz, amit nem mondtak ki időben.

A nő Finch arcát figyelte, hátha elmosolyodik, ő azonban türelmesen kivárt, kezében a nyitott könyvvel.

– Egyszer vissza kellett volna vágnom a főnökömnek – szólt végül Belinda. – Tizenkét éve történt, egy értekezleten. Azóta is eszembe jut néha.

– Ezekkel van a legtöbb baj. A tárgyalásokkal. Az ember általában hazafelé, a villamoson jön rá, mit kellett volna mondania. Mire hazaér, már egész beszédet tudna tartani róla.

Felállt, és a hátsó szekrényhez lépett. A fiókok hangosan nyikorogtak, amint kihúzta őket.

– Megvan. Tizenkét évvel ezelőtt, november tizennegyedikén. Tizenegy óra húsz perckor.

Belinda még a tárgyalóterem berendezésére is emlékezett. A főnöke az egész csapat előtt közölte vele, hogy a vezetőséget egyetlen ötlete sem érdekli. Valaki leejtette a tollát, a mellette ülő munkatársa pedig az órájával kezdett babrálni. Ő az asztallap karcolásait bámulta, miközben a főnöke már a következő napirendi pontot magyarázta.

Finch átnyújtott egy megsárgult borítékot.

– Tessék. Az öné.

A papíron mindössze egyetlen mondat állt:

Belindából kitört a nevetés. Maga elé képzelte a főnökét, amint az asztalfőn ülve elsápad, és keresgéli a megfelelő szavakat. Újra elolvasta a mondatot, majd elégedetten összehajtotta a papírt.

– Hazavihetem?

– Természetesen. De ki kell töltenie hozzá az igénylőlapot.

A férfi átnyújtott egy kétoldalas nyomtatványt. Belinda átfutotta a fejlécet és a személyes adatokra vonatkozó mezőket. A hátoldalon apró betűs tájékoztató állt, amelynek már a puszta látványától is elfáradt. Megkereste az aláírás helyét, és odakanyarította a nevét.

– Kész. És most?

– Kérem, olvassa fel. Pontosan úgy, ahogyan a főnöke előtt tette volna.

A nő zavartan elmosolyodott. Micsoda nevetséges helyzet! A férfi a nyitott könyv fölött tartotta a tollát, készen az újabb bejegyzésre. Belinda kihúzta magát, egy pillanatra lehunyta a szemét, miközben felidézte a tárgyalót az asztalfőn ülő főnökével. Hallotta a légkondicionáló halk zúgását, még az ott heverő jegyzettömb gyűrött sarka is felrémlett előtte. Amikor kinyitotta a szemét, a papírra pillantott, és határozottan felolvasta a mondatot.

Az utolsó szónál a hátsó iratszekrény fiókja nagy csattanással becsukódott. Odakapta a fejét.

– Ez meg mi volt?

A férfi közben már egy újabb rubrikát töltött ki a könyvében.

– Ismét lezárult egy régi ügy.

Ekkor megrezzent Belinda telefonja. A délutáni vezetői megbeszélés emlékeztetője villant fel a kijelzőn, ám a szöveg szinte azonnal elhalványult. Mire rányomhatott volna, már egy péntek délelőtti állásinterjú szerepelt a helyén.

Értetlenül bámulta a képernyőt. Megnyitotta a naptárát: a megszokott programok eltűntek, helyettük ismeretlen nevek és értekezletek sorakoztak. A munkahelyi levelezéséhez sem fért hozzá; akárhányszor próbálkozott, az alkalmazás már fel sem kínálta a céges fiókját.

– Valami történt a telefonommal! – kiáltotta. – Eltűnt a hivatalos postafiókom, és a naptáram tele lett ismeretlen bejegyzésekkel!

Finch feljegyezte a könyvbe a visszaszolgáltatás időpontját.

– Ez természetes. A mondat visszakerült az eredeti helyére.

– Miféle eredeti helyére? – Belinda az asztalra dobta a telefonját. – Azon a megbeszélésen nem mondtam semmi ilyesmit!

– Akkor nem, most már viszont igen. A nyilvántartás ezt most már másként őrzi, asszonyom. A felolvasással helyrehozta az akkori mulasztását.

A férfi megfordította a könyvet, hogy a nő lássa a bejegyzést.

– Az értekezleten mindenki előtt visszavágott a főnökének, aki még aznap elbocsátotta. A munkatársai közül senki sem állt ki ön mellett. Később többen is elismerték, hogy a javaslatok valóban öntől származtak.

Belinda felkapta a telefonját, majd kotorászni kezdett a táskájában. A vállalati belépőkártyáját kereste, amelyet évek óta ugyanabban a belső rekeszben tartott. Most egy kopott buszbérlet lapult ott, amelyről a saját, tizenkét évvel ezelőtti fényképe nézett vissza rá.

– Ez lehetetlen! – Az asztalra dobta a bérletet. – Tizenkét éve ugyanannál a cégnél dolgozom, és három éve én vezetem az értékesítési részleget!

A férfi a bérletre pillantott.

– A korábbi nyilvántartás alapján valóban figyelemre méltó pályát futott be. A visszaigényléssel azonban megszűnt a munkaviszonya.

A nő akkorát csapott az asztalra, hogy az üvegbúra megremegett, és az 1953-as házassági ajánlat két centire elmozdult a helyéről.

– Intézze el, hogy minden visszaálljon! Senki sem figyelmeztetett, hogy ezzel elveszítem a munkámat!

Finch maga elé húzta az aláírt nyomtatványt, és a tollával rábökött egy apróbetűs részre.

– Tizenhármas pont: „A visszaszolgáltatott mondatok újbóli elvesztésére nincs lehetőség. Az ügyfél tudomásul veszi a visszaigénylés következményeit.”

– Maga szerint bárki végigolvassa ezt? – Felkapta a papírt, és meglobogtatta a férfi előtt. – Ráadásul ez az apróbetűs részben szerepel, alig látszik!

– Az is része a megállapodásnak. – Finch a hátsó polc felé mutatott. – Nagyítót kérésre biztosítunk.

Belinda leroskadt egy székre, kezében a buszbérletet gyűrögetve. Tizenkét év alatt elérte a ranglétra tetejét, a hivatali irodáján függő névtábláját a legdrágább helyről maga rendelte meg. Mindebből mostanra egy régi fényképes bérlet maradt. Ismét átfutotta a papírra vetett mondatot, amitől még dühösebb lett: a mondat továbbra is remekül hangzott.

Finch visszacsúsztatta a kartotékot a helyére, majd egy vörös bélyegzőt nyomott a nyilatkozat sarkára. A felirat kissé ferdén állt a papíron:

VISSZASZOLGÁLTATVA.

Belinda kisimította a buszbérlet meggyűrődött sarkát. Még az arcképe is idegennek tűnt rajta. Megnyitotta a telefonján a banki alkalmazást, de mielőtt ellenőrizhette volna az egyenlegét, inkább kikapcsolta. Egyelőre elég ennyi megrázkódtatás.

– És most mihez kezdjek? – kérdezte halkan. – Legalább a munkámat szeretném visszakapni!

Finch az ajtó mellett függő táblára pillantott, amelyen nyilak jelezték a különböző ügyosztályokat.

– A mi hatáskörünk itt véget ér, asszonyom. Az elvesztett állásokat a kettes ajtónál kezelik, a folyosón balra. Érdemes ott érdeklődnie.

Belinda néma maradt. Tekintete még egyszer az üvegbúra alatt őrzött házassági ajánlatra tévedt. Lassan bólintott. Ebben az épületben látszólag mindenféle esetre jut ügyintéző.

Felállt, begombolta a kabátját, majd elindult kifelé. Már a kilincset fogta, amikor Finch utána szólt.

– Még egy tanács, asszonyom. Ha már itt jár, az önuralmát is kerestesse meg. Hármas ajtó. Ott soha nincs sor.