Kilenc éves voltam, amikor a kutyát anyám hazahozta.

Világos szőre, hosszú, foltos füle volt, Fáraónak neveztük el. Magas termete miatt már kölyökként elérte a konyha asztalunk peremét, ezért könnyen lenyalhatta a tányérokról az ottfelejtett maradékokat. Fáraó feneketlen bendője mindig korgott, ezért a nyalakodás gyakran megesett. Hol egy kis lekvárt vagy vajat, hol sajtkrémet csent el a tányérokról, de legjobban az édességet szerette.

Egy nyári nap anyám megrakodva tért haza a bevásárlásból. A szokásos dolgokon kívül egyebek is előkerültek. Vaj, cukor, díszítőmáz, méz és még csoki is, csupa édes finomság. Anyám azt mondta, ez mind a csokis karamelltortához kell, amit délután készít Klári néni születésnapjára. Elég volt csak rágondolnom, már a nyelvemen éreztem a csokis-krémes finomság fenséges ízét, miközben nagyokat nyeltem. Később én is kapok belőle, akart nyugtatni anyám, de a sóvárgásomat mégsem tudta csitítani.

Alig bírtam várni. Latolgatni kezdtem, melyik kincsemet adnám érte, ha előbb megkóstolhatnám az ínycsiklandozó tortát, benne a zamatos krémmel.

Hogy vágyaimat féken tartsam, kimentem az udvarra, és letelepedtem a szilvafa alá, az árnyékba. Egyszerre csak surranó léptek zaját hallottam a hátam mögül. Fáraó volt az, a kutyánk. Rám nézett okos, barna szemével, leült elém a földre, és hibátlan magyar nyelven így szólt:

–  A tortakrémet a fogkrémes tubusba töltöttem.

Hitetlenkedve meredtem rá. Nem tudtam, képzelődöm-e, de Fáraó orrán még ott virítottak az édes krém maradványai. Hogy kétségeimet végleg eloszlassa, így folytatta:

– Bizony ám, a mai fogmosás lesz ám az igazi móka!

Ezzel Fáraó köddé vált.

Mennyire szerettem volna megkérdezni tőle, hogy hogyan hajtotta végre a bűnös cselekedetet, de Fáraót égen-földön nem találtam. Nem volt az udvarban, sem a kutyaólban, de a házban sem. Befutottam hát a fürdőszobába, kinyitottam a mosdó feletti polcot, és levettem a legközelebbi fogkrémet. Fáraó igazat beszélt! A tubusból édes, karamellás-csokis, illatos krém áradt ki, ahogy a fogkefére nyomtam. Ez egyszer nem sajnáltam, alaposan megraktam, majd olyan élvezettel, ahogy még sosem, vagy öt percig sikáltam-mostam-dörzsöltem a fogam, majd az egész masszát, úgy ahogy volt, lenyeltem. Szememet csukva tartottam, és már el sem kellett képzelnem anyám tortáját, itt volt a számban, csokisan-zamatosan-karamellásan.

Anyám ekkor lépett a fürdőszobába. Elmeséltem neki a tortakrém történetét.

– Ilyet még nem hallottam – felelte. – A mi kutyánk beszél?

Ekkor Fáraó jelent meg az ajtóban, farkcsóválva, fülét magasra tartva.

Megörültem, hogy a gaztettet tisztázni tudom, ezért leguggoltam Fáraó mellé.

– Fáraó, édes kutyám, mondd hát el anyámnak is, mit tettél, miként csented el a tortakrémet? Ahogy az imént az udvaron, beszéld el, mit tettél a fogkrémes tubusokkal?

Fáraó azonban hallgatott. Mi lelte vajon? Az imént olyan szépen beszélt hozzám, alig pár perce, hogy szólt hozzám az udvaron. 

– Te átkozott, te istenátka, hát megnémultál? Hogy igazolom magam anyám előtt, aki így azt gondolhatja, hogy én loptam el a tortakrémet?

– Ne is törődj vele – szólt anyám. – Ha Fáraó nem vall, más módja is van, hogy a dolog végére járjunk. A csokoládés karamell végzetes a kutyák számára, el is pusztulhatnak tőle, de hasmenést, azt biztosan okoz nekik. Emlékszel? Az öreg Béni pulija is így múlt ki három éve. Ha Fáraó így jár ma este, ő volt a bűnös, csak szemmel kell tartanunk.

Anyám tudott valamit, amit én nem. 

Csak azt nem értettem, hogy miért nem lett semmi baja Fáraónak aznap este, ámbár a krémet ő csente el. Az én fogkefémen pedig csokis-karamellás foltok hagytak jól kivehető nyomot, a tubusok pedig túlcsordultak a rejtélyes módon beléjük töltött csodálatos tortakrémtől.